Annyi mindent nem értékelünk addig, amíg van, amíg birtokoljuk. Az anyai szeretetet – jó esetben – születésünk pillanatától kapjuk, csak elfogadói vagyunk, természetesnek vesszük. Jár nekünk, hisz ez az élet rendje. Ahogy telik az idő, és magunk is anyák leszünk, kezdjük jobban értékelni, hogy mennyi mindent kaptunk. Az öleléseket, a segítséget, a féltést, a gondoskodást. 

Megtanuljuk tisztelni a nevelésbe fektetett energiájukat, a korai keléseket, a leckekikérdezést, a betegágy melletti virrasztást. Hogy csinálták, amikor még nem volt internet, nem volt ennyi segítség? Kis pénzből, több műszakban, több gyereket nevelni, sosem panaszkodni, csak csinálni a következő napot… az anyukák szuperereje.

Egy nap pedig fordul valami a lelkünkben, és mi kezdjük el őt jobban félteni. Érezzük, hogy már neki van szüksége ránk, hogy eljött az idő visszaadni a sok törődést, gondoskodást. Örüljünk neki, ha megtehetjük. Ne halogassunk semmit, adjuk, amíg lehet. 

Megkérdeztük néhány korábbi interjúalanyunkat, hogyan formálta az életüket, álmaikat az édesanyjuktól kapott szeretet, és egy vallomásnál, bevallom, könnyes lett a szemem: „Anyu haláláig úgy éreztem, egy atomreaktor világította be az életem, utána pedig sokáig úgy, mintha csupán egy gyertyaláng világánál élnék.” (Csonka András)

Vasárnap anyák napja. Van mit megköszönnünk.

Boldog anyák napját, anyukáknak, nagymamáknak, tündérkeresztanyáknak!