– Tati, te mikor érezted a legöregebbnek magad? – szegezte nekem a kérdést egy békés vasárnap reggel Berni lányom. Hm, jó kérdés, mert ez nem a mindenkori mostban van, amikor is pillanatról pillanatra mindig olyan öreg leszek, amilyen korábban még nem voltam. Az idő ugyebár csak előre tud haladni, visszafordítani nem lehet, és mégis, vannak az ember életében pillanatok, amikor sokkal öregebbnek, vagy pont fordítva, sokkal fiatalabbnak érzi magát, mint amennyi az évei száma. Azt szokták mondani, hogy az idő a változás mérésére szolgáló fogalom, de ezzel nem jutottunk közelebb hozzá, mert előfordulhat, hogy az ember egy perc alatt többet öregszik, mint máskor egy év alatt. Tíz perc a fogorvosi székben nagyon másképp telik, mint a wellnessfürdőben, mégis a kettő – elvileg – ugyanannyi.

Hogy az idő boldog-boldogtalannak, idősnek-fiatalnak egyformán telik, az egy viszonylag új koncepció, alig ötszáz évre nyúlik vissza. A középkori embernek még organikusan telt az idő – ezt mechanizálta és uniformizálta a hordozható óra. Az első zsebórát Peter Henlein,­ egy német órásmester készítette Nürnbergben, aki az 1500-as évek elején alkotott kis méretű, rugós időmérő szerkezeteket, amelyek már befértek a ruhák zsebébe. Ezek voltak az úgynevezett nürnbergi tojások, amelyek hamar nagy népszerűségre tettek szert. A szigorú reformátor, Kálvin János hatására a genfi városi tanács 1541-ben betiltotta az ékszerészek, az aranyművesek és a képkészítők működését, mindenkiét, akik bálványimádónak mondott holmikat gyártottak. Az óraművesek működését viszont továbbra is engedték, mert Kálvin a pontosságot az egyik legfontosabb erénynek tartotta. Úgy gondolta, hogy minden elvesztegetett percünkért felelnünk kell majd a végelszámoláskor, és pénzbüntetést szabott ki azokra, akik késtek az istentiszteletről, vagy korábban mentek el. Innentől kezdve áll egy óra mindenki számára hatvan percből. Svájc azóta is híres a vonatok pontosságáról, és azóta is ott gyártják a legdrágább órákat. Az idő pedig pénz – ez a híres protestáns munkaetika alapja, ez az elv jelenik meg például az órabérben. Genf és Zürich lakosságarányosan a világ két leggazdagabb városa, az utóbbi neve innen is származik: zu reich – túl gazdag.

Hogy jogos-e az időt térrel mérnünk, azaz amíg egy mutató körbeér az óralapon, azt nevezzük egy percnek vagy egy órának, nem tudom megmondani. Azt viszont igen, hogy az ember nem feltétlenül akkor érzi magát a legöregebbnek, amikor megélt évei a legszámosabbak. Berni kérdése tehát teljesen jogos.