Müller Ágnes negyvenes, ragyogó mosolyú, szép beszédű nő. Élete során volt már tanító, lakberendező, nemzetközi sportedző, belsőépítész, marketinges, népi iparművész; bármibe fog, sikeres. Amit azonban az élet az egyik oldalon adott, a másik oldalon kamatostul elvette. Szekszárdon született, örökmozgó, minden iránt érdeklődő kislány volt, általános iskolásként tizenegy különböző különórára járt, belefért a zongora, a szolfézs, a sport is. Nem volt kifejezett életcélja, hogy tanítson, de szeretett volna diplomát, így elvégezte a tanítóképző főiskolát, és megszerezte az úszóoktatói képesítést. Huszonkét évesen Budapesten keresett tanítói állást, mert lakberendezést és belsőépítészetet csak a fővárosban tudott tanulni. Napközben tanított, a dolgozatjavítások után ment egy lakberendező magániskolába, éjszaka rajzolt, és minden napra beiktatott valamilyen edzést. Megszállottként járt aerobikozni, meggyőződése, hogy az erőltetett napirendjéhez a mozgás biztosított energiát és vitalitást. Szenzációs tantestületbe került, hamar kapott saját osztályt, kedvesek voltak a szülők és a gyerekek is. A BVSC-ben, ahol sportolt, és a lakberendező iskolában is pozitív emberek vették körül, rengeteg területen megtalálta a számítását, felnézett a tanáraira, a kollégáira, így azon sem kesergett, hogy a párkapcsolatai nem úgy alakultak, ahogy eltervezte. 2009-ben azonban rátalált az igaz szerelem.
– Az egyik legjobb szekszárdi barátnőm telefonált, hogy menjek el hozzájuk babanézőbe. És ott volt ő is, a család barátja. A végtelennek tűnő beszélgetések és a könnyekig ható nevetések időszaka következett. Nouran szír származású szájsebész főorvos volt, tizenkilenc éves kora óta élt Magyarországon, Budapesten végezte el az orvosi egyetemet, szinte akcentusa sem volt. Azt éreztem, hogy egész életemben róla álmodtam. Csodálatos, mesébe illő hat évet kaptunk a sorstól, vagy bárminek is hívja az ember. Szekszárdon mindenki szerette, tisztelte és becsülte őt, aki 2012-ben a férjem lett. Philadelphiában házasodtunk össze, mert oda tudta összeverbuválni a családja tagjait.
Új kapcsolat
– Leírhatatlanul boldogok voltunk, ám ennek a boldogságnak egy tragédia véget vetett. Hobbipilóták voltunk, és ő a saját repülőgépével zuhant le 2015-ben. Én akkor úgy gondoltam, hogy nincs tovább, semminek nem láttam értelmét hosszú-hosszú hónapokig. A mai napig nehezen beszélek róla. Lefogytam negyvenhárom kilóra, összetörtem az autómat, és benne magam. Egy szálkai házban laktam lehúzott redőnyök mögött. Egy év után úgy döntöttem, hogy nem szeretnék tovább Szekszárdon élni, ráböktem a térképre, hogy hol nem voltunk a férjemmel, így kerültem Gyömrőre, teljesen vadidegen közegbe. Visszamentem fél évre tanítani, mert bíztam benne, hogy jót tesz nekem a gyerekek szeretete, csakhogy lépten-nyomon elsírtam magam, és fizikailag sem voltam olyan állapotban, ahogy azt magamtól elvártam. De a jóisten akkor rám kacsintott. Egy kedves ismerős elhívott dolgozni a fogászati rendelőjébe, én feleltem a pácienskoordinációért. A munka és a sport tette ki az életem.
Teltek-múltak az évek, egy fiatalember kitartóan írogatott neki Facebookon, de ő ügyet sem vetett rá. A kolléganője végül rábeszélte, hogy legalább egy esélyt adjon már a férfinak, így belement, hogy körbesétálják a gyömrői tavat. Két perccel azután, hogy elbúcsúztak egymástól, Ági írt egy üzenetet, hogy köszöni, de nem szeretne többet találkozni. Újabb hónapok teltek el, és amikor újra összefutottak a tónál, elkezdtek beszélgetni. Valahogy minden más volt, megtalálták a közös hangot, és elkezdődött egy kapcsolat.
Mennyből a pokolba
Ági nem titkolta Attila elől, hogy a veszteség még mázsás súllyal húzza a vállát, és azt sem, hogy neki nem lehet gyereke. Attilával összeköltöztek, közös otthont teremtettek, és áldásként élték meg, amikor Ági mégis várandós lett, a kapcsolatukat is nagyon megerősítette, hogy Dusán megfogant. A gólyahírnek azonban nem sokáig örülhettek önfeledten, mert Ágiról kiderült, hogy egy súlyos betegséggel kell együtt élnie, nem operálható agydaganata van. Az utolsó hónap kivételével a várandóssága alatt végig sugárkezelést kapott, végül mindannyiuk hatalmas örömére megszületett Dusán, a boldogságot azonban ismét tragédia követte. A kisfiú két és fél éves volt, amikor egy reggel Attila spontán szívmegállásban meghalt.
– A gyász ismét beköltözött a mindennapjaimba, hosszú évek óta ezzel élek. Az ember keresi a választ a miértekre. Miért pont velem történik? Hogy lehet, hogy nekem másodszor is meg kell ezzel küzdenem? Dusánról időközben kiderült, hogy más, mint a többi kisgyerek. Nagyon sokáig nem tudtuk, hogy miért ennyire fura. Végtelen jóság, csupa szeretet és kedvesség, de más. Most négy és fél éves, nem beszél és pelusos, de mindenféle módon igyekszik magát megértetni, tényleg egy kis angyal. Rajong a betűkért, és már a négyjegyű számokért is, a KRESZ-táblákat hiba nélkül ismeri fel. Jelenleg így élünk. Már csak miatta sem omolhatok össze, a gyakorlati kérdésekre kell fókuszálnom, például arra, hogy Dusán fejlődhessen. Újra be kell varázsolnom a mosolygós arcokat a mindennapjainkba, hogy sokan és sokszor töltsék meg új otthonunkat nevetéssel. Hála istennek igaz barátaim vannak, hatéves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, nekem ez rengeteget jelent.
