Olvastad, hogy a túlsúlyosakat leveszik a várólistáról a csípő- és térdprotézisműtétek elvégzésénél, amíg le nem fogynak? – kérdezte a barátnőm telefonon, amikor éppen a napi teendők végére értem. Biztos nem ez a megoldás, ez valami tévesre sikerült kommunikáció része – válaszoltam neki. Egyébként nem jó kövérnek lenni, se túlsúllyal küzdeni. Egyikünk sem akar új ruhákat vásárolni magának nyárra, mert a tavalyi méretét kihízta. De itt ennél jóval „súlyosabb” problémáról van szó, 35-40-es testtömegindex fölött nem műtik meg a beteget. Eszembe jutott a kilencvennégy évet élő nagymamám, aki idősen már nem tudott olyan sokat mozogni – főzni, vasalni, kertészkedni –, ezért kicsit kerekebb lett. Ha ő került volna le a várólistáról, biztos, hogy én is mérhetetlenül felháborodtam volna. Miért fizette egy életen át a társadalombiztosítást? Miért kellene fájdalommal élnie? Ha pedig a túlsúly ennyire komoly egészségügyi kockázat, miért nincs prevenciós rendelés, ahol időben diagnosztizálják az elhízást? Vagy ha már a pluszkilók száma akár az ötvenet is meghaladja, miért nem jutnak el a páciensek obezitológushoz, aki terápiával, akár kórházi körülmények között segít lefogyni? Leadni a pluszsúlyt és/vagy műtétnek alávetni magunkat komoly lelki, fizikai megterhelés. A háziorvosom szerint régebben is előfordult, hogy az orvos arra kérte a beteget, hogy legyen tíz kilóval kevesebb, mert addig nem érdemes a beavatkozást elvégeznie. Sokszor ez a fajta odafigyelés, támogatás hiányzik az egészségügyi rendszerből. Mivel nem életmentő műtétről van szó, mondja a doktornőm, ezért tudtak a döntéshozók „feltételt” szabni. Hibásan. Vannak olyan páciensek, akiket ez az elvárás teljesen elszigetel, tovább romolhat az állapotuk. A várólista az állami ellátórendszerre vonatkozik, de a magánklinikákon is mindig az orvos dönti el, hogy megműti-e a beteget. A felelősség az övé marad. A miénk ennél nagyobb. Megtartani az egészségünket.