Kedves Dorka, gyermekünk hároméves volt, mikorra már egyértelművé vált, hogy valami nem átlagos vele. Mindenen problémázott, hogy milyen ruhát adunk rá, hogy milyen tányérból eszik, hogy hova ül az asztalnál. Valahol könnyebbség volt, amikor a védőnő tájékoztatott, hogy nem „elrontottuk”, hanem szuper­érzékeny. Igyekszünk tekintettel lenni rá, de közben azt éljük meg, hogy sokkal több vele a nehézség, mint a testvérével. Lesz ez bármikor is könnyebb?! 

Nagyon együttérzek a levél írójával, az egyik gyerekem is pont hároméves volt, amikor a neurológustól megtudtuk, hogy szuperérzékeny. A témáról tájékozódva, Elaine N. Aron Szuperérzékeny gyerekek című könyvét olvasva jöttem rá, hogy én is érintett vagyok, ahogy az emberek tizenöt-húsz százaléka. 

Mi, szuperérzékenyek nagyon sok részletet érzékelünk a világból, ezeket az idegrendszerünk igyekszik földolgozni. Annak idején az ideggyógyász úgy fogalmazott, hogy ha a gyerekem bemegy a húszfős ovis csoportba, az számára olyan, mint egy átlagos idegrendszerűnek egy száz emberrel zsúfolt helyiség. Ez azt jelenti, hogy a világ sokszor azt látja belőlünk, hogy gyakran irritálódunk, sokat feszülünk, könnyen túlterhelődünk. 

Nekünk magunknak is sokszor nehéz saját magunkkal együtt élnünk. Kicsit olyan, mint amikor lázasak vagyunk: hamar lesz sok és fájdalmas bármilyen inger, akár egy kedvesnek szánt érintés is. Kellemetlen számomra is, amikor megijedek egy hirtelen hangtól, mintha megütne, szinte fájni tud. Ma már vissza tudom fogni az erre válaszul jövő, önvédelmi reakcióimat, de gyerekként sokszor bebújtam a csigaházamba, máskor rákiabáltam a világra. Kellemetlen, hogy gyakran könnyezik a szemem a fénytől. Rossz­ érzés az is, amikor feszengek egy nagy társaságban, nem tudom, kihez lépjek oda, és mit mondjak, hiszen a rövid, felszínes beszélgetések­ben nem vagyok jó és nem vagyok jól. Cserébe az elmélyült kapcsolódások olyan otthonosak, ahogy sokaknak nem, és ez az, amit tudok hasznosítani a munkámban is – ha megtaláljuk, amiben jól vagyunk, könnyebb lesz nekünk, és könnyebb lesz velünk is. Gyermekünket szükséges újra és újra megértenünk, és segítenünk, hogy ő is meg tudja érteni saját magát, hogy aztán megtalálhassa, ami passzol hozzá. 

A szuperérzékenység öröklődő. Sokat könnyíthet, ha ráeszmélünk, hogy esetleg mi is hasonló nehézségekkel küzdünk és küzdöttünk. Felszabadító annak fölismerése, hogy nem mi vagyunk nehézkesek, hanem születtünk valamivel, amivel néha nehéz élni. Ha megértjük az idegrendszerünkből eredő működésünket, akkor a küzdelmek helyére léphet az elfogadás. Sokkal egyszerűbb együtt élni a gyerekemmel, mióta nem feszülünk rajta, helyette normalizáltuk a napi nyolc-tíz átöltözést.­ Segít, ha elmesélem neki a saját megélésemet, hogy nekem is elrontja az egész napomat, ha feszengek egy szoros ruhában, mert olyan, mintha folyamatosan gombostűvel szurkálnának, és hogy mennyivel jobban jár mindenki, ha addig megyek, míg nem találok kényelmeset.