Mikor láttad először a Hairt?
Tinédzserkoromban, süldő lányként. Akkoriban találkoztam először olyan filmekkel, amelyek igazán hatottak rám: mint például az Eper és vér. Ebben az időszakban néztem meg a Hairt is.
Milyen hatással volt rád?
Olyan szabadságélményt adott, hogy az egyszerűen elképesztő volt. Amikor kiléptem a moziból, csak szaladtam az utcán, és úgy éreztem, enyém a világ.
Milyen voltál akkoriban?
Olyan, mint most: lázadó. Mindig is kritikus szemmel néztem a mindenkori rendszereket, a hatalmat. De nemcsak lázadtam, hanem mindig a józan paraszti ész vezérelt. Hiszek abban, hogy nem kell szélsőségekbe esni, mert mind a regnáló hatalom, mind az ellenállók gyakran a végletek felé sodródnak. Én viszont a középutat keresem: azt szeretem, ami igazán normális. Nem bután kell harcolni.
Most politikáról beszélünk, vagy általában minden hatalmi helyzetről?
Mindenről. Nemcsak az iskoláról és a társadalmi szabályokról, de még a családi viszonyokról is. Például nemrég hallgattam végig ugyanazt a történetet két embertől, akik szakítottak. Világos volt számomra, hogy mindkettőjüknek megvan a maga igazsága. Ilyenkor az a kérdés, lehet-e találni közös nevezőt. Olyan mezsgyét, amelyen mindketten meg tudnak maradni. Ha ez sikerül, akkor – akár együtt maradnak, akár szakítanak – a kettejük kapcsolata rendeződhet. És ez nem megalkuvás, hanem egyfajta egyensúlykeresés.
Meghallgatod a környezetedet, számba veszel mindent, és igyekszel a jó irányba terelni a dolgokat.
Pontosan. Nekem ebben nagy rutinom alakult ki az évek során, hiszen negyven évig dolgoztunk együtt Györgyivel (Lang Györgyi, Mariann mellett a Pa-dö-dő együttes másik tagja, színész, műsorvezető – a szerk.) egy nagy csapatban. Természetesen adódtak konfliktusok – időnként a táncoslányok is összerúgták a port –, hiszen a munka során óhatatlanul is keletkeznek feszültségek. De én voltam az, aki rendszerint szembesítette a feleket egymással. Folyton azzal jöttem: Mondjátok el egymásnak! Beszéljük meg! Így nálunk mindig béke volt.
Honnan jön ez nálad?
Családi örökség. Egyke vagyok, nincsenek közeli rokonaink, és a szüleim egyenrangú félként kezeltek. Engem is bevontak a döntésekbe: bármilyen kérdés felmerült – hová menjünk nyaralni, hogyan ünnepeljünk, milyen családi programokat szervezzünk –, hárman beszéltük meg. Nem döntöttek helyettem, az én szavam is számított. Később jöttem rá, mennyire különleges és értékes ez, és mind a mai napig nagyra becsülöm őket ezért. Szerintem mindenkinek így kellene csinálnia. Egy gyerek is a család önálló tagja, és attól, hogy kicsi, még nem buta. Nem szabad elnyomni a véleményét, mert az is ugyanolyan érvényes, mint bárki másé.
Mondjuk, így nehéz is lázadni a szülők ellen…
Pontosan… Nagyon okosan csinálták. Anyukám hagyta, hogy fejjel menjek a falnak. De azért odatette a kezét, hogy ne fájjon nagyon. Szabadon engedtek és megbíztak bennem – megvolt a kölcsönös bizalom. Egészen kicsi koromtól kezdve hihetetlenül önállóan éltem és csináltam a dolgaimat. És a kölcsönös tisztelet miatt nem is éltem vissza a bizalommal. Jó volt így, mert ez megalapozta a felnőttkoromat.
Visszatérve a Hairre: ma is ugyanolyan aktuális, mint amikor bemutatták. Attól tartok, mindig is az lesz.
A mostani előadás is elképesztő energiákat fog közvetíteni. Megvan benne az erő – és a zenekar is egészen fantasztikus. A lázadás pedig szükséges – főleg a begyöpösödött, elavult dolgok ellen. Mindig fontos, hogy a friss erő, a fiatalok előrelépjenek, és hangot adjanak a véleményüknek. És arról már ne is beszéljünk, hogy ott a darab háborúellenes üzenete is. Szeretem még a próbákat is. Még úgy is, hogy az elmúlt időszak különösen megterhelő volt számomra, és be kellett vezetnem, hogy minden hónapban két hetet pihenjek, mert teljesen tönkrement a torkom.
Több mint egy éve adtál interjút a Nők Lapjának. Éppen túl voltál Györgyi és édesanyád elvesztésén. Az a beszélgetés az újrakezdésről és a pozitív várakozásról szólt. Utána viszont tavaly egy kisebb egészségügyi probléma miatt a Nők Lapja hetvenöt éves ünnepi koncertjét is muszáj volt kihagynod.
Tavaly augusztusban hazafelé jöttünk egy fellépésről, és a busz légkondicionálója Legionella baktériummal fertőzött levegőt fújt rám. Be is gyulladt a torkom. De mivel negyven éve egyetlen koncertet sem mondtam le, végigénekeltem négy fellépést betegen. A végére már egyáltalán nem tudtam beszélni, és ez így is maradt. Először persze azt hittem, ez pszichés dolog: tavaly a veszteségeimmel küzdöttem, teljesen egyedül maradtam, és úgy gondoltam, emiatt van. Aztán tisztáztam magamban, hogy nem, ez nem lelki eredetű. Végül felhívtam Nádor Magdát. Ő korábban fantasztikus énekes volt, és kidolgozott egy légzőtechnikát, miután elveszítette a hangját a terhessége alatt. Ő ajánlott egy orvost. Amikor beléptem a rendelőbe, mondtam három szót, és a doki azonnal rávágta: hangszálpolip vagy -csomó. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mindig elképesztő volt a teherbírásom, vendéglátóztam is régen. Akár napi nyolc órát is végigénekeltem – imádtam az egészet. De aztán kiderült, hogy valóban polip van a hangszálaimon, és végül meg kellett műteni. December elején operáltak, 21-én már koncertet adtam a Magyar Zene Házában. Nem hagytam el magam. Óriási élmény volt, és a másik fellépésem is, a MOM-ban, telt házas lett – egyetlen jegyet sem váltottak vissza az új időpont miatt. Utána Balatonfüreden is megcsináltuk, és most még két dátum van hátra.
Az egyik a Nők Lapja-koncert lesz a Müpában.
Az a címe: Nem csak én. Két fantasztikus vendéget is hívok: Hernádi Juditot és Ember Márkot. Márkot gyerekkora óta ismerem, és most végre együtt fogunk dolgozni. Ez most nagyon klassz időszak, és bízom benne, hogy a december 28-ai koncertet is meg tudjuk valósítani a Budapest Kongresszusi Központban. Filmzenés show lesz, tele nagy filmslágerekkel, és emellett még több projekt is fut párhuzamosan.
Egy kérdésem lenne még a hangszálproblémáddal kapcsolatban: milyen érzés, hogy éppen az a részed betegszik meg, amiből élsz? Az a „hangszer” a torkodban, ami az életedet jelenti?
Fura. De egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy nagyobb baj lehet belőle. Ismerem magam: tudom, hogy minden nehézségen képes vagyok átlendülni, és hogy gyorsan regenerálódom. Mindenki aggódott, de én lazábban vettem. Ha mégis nagyobb baj történt volna, biztosan nem legyintettem volna, de akkor meg másik utat keresnék, és mással foglalkoznék – ugyanezzel a hozzáállással.
Mindenhez így állsz hozzá?
Igen.
