A temetés után bírtam csak bemenni apósom lakásába. Tartottam tőle, milyen lesz látni az íróasztalán heverő tárgyakat, a jegyzetfüzetét, a tollát, a személyes tárgyait, a köntösét a fürdőszobában felakasztva, a fésűt, amiben még ott vannak a hajszálai. 

Vettünk egy mély levegőt a férjemmel, és kiszellőztettünk, meglocsoltuk a virágait, levittük a szemetet. Nem sokkal később a papírhulladékba dobtuk az utóbbi hónapok napilapjait, magazinjait, amelyeket egy kupacban tartott a nappali sarkában. 

Apósom rendszerező és leltárazó volt. Gyűjtötte a Budapesthez és az országhoz kapcsolódó huszadik századi tárgyakat, könyveket, fotókat, volt külön ötvenhatos könyvesszekrény, amelyben a forradalom alatti újságrelikviák is szerepeltek, nagy dobozok ötvenes évekbeli napilapokkal, VHS-kazetták, rajtuk a kilencvenes évek politikai vitái, régi családi albumok. 

Az egyik szekrény tetején egy nagy faláda, egy a sok közül, Botond székre áll, hogy leemelje. Koppan, amikor a földre tesszük.

Botond a nagypapájáról készült fotókat nézegeti, régi cserkésztáborok fiúbandái, fiatalok vicces fürdőruhákban a Balatonon, esküvői képek. 

Felnyitom a ládát, gondosan elrendezett tárgyak fogadnak. Egy kék kartondobozban filmtekercsek, alatta vastag borítékokban fotók, egy cipősdobozban naplók. Gyöngybetűkkel, töltőtollal teleírt füzetek. F. Júlia írta őket. Az apósom testvérének első felesége. A történetét többször hallottam, a gyönyörű, fiatal nő, aki a Malév első légiutas-­kísérői közé tartozott. Huszonnégy éves korában halt meg, lezuhant a Párizsba tartó géppel, a balesetet senki sem élte túl. A karórája alapján azonosították. Mindez négy hónappal az esküvője után történt, gyereket várt. 

A láda mellett ülök, már órák óta, nézegetem Júlia fotóit, felnyitom a papírcsomagot, amiben egy tucat tenyérnyi határidőnapló lapul.