Lesütött szemmel adtam a kezekbe az ételt, amit a hátam mögül egy másik önkéntes továbbított villámgyorsan az én kezembe.

Nem tudtam, hogy mit akartam elkerülni, csak azt éreztem, hogy zavarban vagyok. Valamitől. De azzal is tisztában voltam, hogy ezt így nem tehetem. Mert gyáva vagyok, tiszteletlen – ez nem felnőtt viselkedés. Így hát saját parancsszómra a következő sorban állóra már ráemeltem a tekintetem.

Sem a világ nem dőlt össze, sem csoda nem történt, a szemünk sem találkozott.

De a soron következőével már igen. Mert ahogy a segítséget adó, úgy az elfogadó is ezerféle. És már sokuknál az is egy mérföldkő, hogy rászánják magukat arra, hogy kérnek, mert rászorulók.

Ahogy haladt előre az idő, és egyre több idős és fia­tal kezébe adtam oda a doboznyi rizses húst, úgy lettem egyre felszabadultabb, magabiztosabb. Én is megugrottam valamit. Egy ismeretlen, eleinte kellemetlen helyzetben talán helytállok. Megértettem, hogy itt az egóm még annyira sem kérhet lehetőséget, hogy feltehesse a kérdést, mit okoz a velem szemben állóban annak a felismerése, hogy szemmel láthatóan nem vagyunk egyenlők, mert tőlem, egy valójában ugyanolyan embertől kénytelen elfogadni valamit. Hogy jövök én ehhez? Hogy a lelkét bántom?

Végül nagyon jó érzés volt ételt osztani. Miattuk, de magam miatt is. Hogy segíthettem, hasznos voltam, értelmes tevékenységet végeztem. A segítő közösség nem minden tagja gondolkodott annyit, mint én. Na nem is először voltak ilyen helyzetben. Ahogy mondták, menni kell, és csinálni, ez nem rólad szól.

Én persze továbbra is állítom, hogy de, egy picit rólad is.

Ha valaki épp keresi a helyét a világban – megváltozott élethelyzet, lelki bánat miatt,­ vagy mert az első hónapokat tölti nyugdíjasként –, érdemes kipróbálnia, mennyire testhezálló számára az önkénteskedés. Csak nyerhet vele. És szerencsére nem csak ő.

A Szenior-önkéntesség – Idősen is tettre készen című cikkünket a 16. oldalon olvashatják.