– Tati, én tényleg rosszul vagyok, csak nem látszik – mondta nekem egyik reggel iskolába indulás előtt Berni lányom, és kipréselt magából két köhintést.
– Néha megszédülök, és olyankor le kell feküdnöm.
– Hát ez nem hangzik jól. De tudod, mit, édesem, próbáld meg, hogy nem erőlteted a köhögést, és hátha akkor nem szédülsz meg.
– De komolyan mondom, Tati, most nem hazudok!
Hohó, ha jól érzékelem, ez egy beismerés volt.
– Miért, hát te már hazudtál nekem, Berni?
– Jaj, Tati, hát persze, hogy hazudtam – nézett rám kislányom bosszús tekintettel –, úgy, ahogy te is nekem.
– Ezt kikérem magamnak, én soha nem hazudtam neked – mondtam színlelt felháborodással.
– És amikor azt mondtad, hogy elfogyott a csokid, miközben egyáltalán nem fogyott el, az mi?
Továbbra sem tudom felidézni a konkrét esetet, amire Berni itt utalt, de mivel a szituáció nagyon is elképzelhetőnek hangzott, ezért elfogadtam, hogy így történt. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen csapdába csaltak.
– Hát, technikailag hazugság, de valójában igazság, mert azt terveztem, hogy megeszem, és az már olyan volt, mintha megettem volna – kezdtem bele a magyarázkodásba, de ez Bernit nem hatotta meg.
– Tati, te ködösítesz.
Mi tagadás, igen, mégis arra gondoltam, hogy egy kicsit más megközelítésből, de még egyszer nekifutok.
– Mi az igazság? – tettem fel ugyanazt a filozofikus kérdést, amit Pilátus kérdezett Jézustól. Ha neki bevált, gondoltam, akkor talán nekem is be fog. Berni azonban nem volt vevő az erkölcsi relativizmusra.
– Az, Tatikám, hogy te nem mondtál igazat.
