Életközépi válság. Már a neve is magyarázatra szorul. Hol van az életem közepe? Mikor jön el, és vajon biztos, hogy eljön? Fokozatosan, vagy majd hirtelen tör rám?

Elcsépelt jelenet a filmekben, amikor az ötvenes férfi választ egy, a feleségénél fiatalabb nőt, lehetőleg az asszisztensét, aki persze lehet sötét, mint az éjszaka, mindegy, hisz újrakezdhető vele az élet, és újraélhetők az érzelmek, amelyek otthon a napi hajtásban – finoman szólva – megkoptak.

A valóságban nem mindig így történik azért (jó, akad néhány hasonló példa), de látjuk, hogy eddig kiszámítható életet élő nők és férfiak jönnek rá hirtelen, hogy nem akarják tovább a kiszámíthatóságot.

Egyébként korosztálytól függetlenül eljön néha az érzés, amikor az éjszaka közepén dobogó szívvel felébredünk, hogy kinek az életét élem én, kérem szépen? Azt, amit anyám/párom/osztályfőnököm akart, vagy amire én vágytam? Mi ez az unalom/taposómalom, amiben élek, nem vagyok még olyan öreg, hogy ne tudnám megvalósítani az álmaimat, igenis lefutom a maratont, igenis megnyitom a kávézót, igenis, igenis, igenis.

Ötven felé azért megszaporodnak a kételyek, gyakoribbak az ébredések. Azzal vagyok-e, akivel elképzeltem, hogy leélem az életem? Pár év, a gyerekek kirepülnek, és itt maradok vele egy lakásban, örökre. Igen hasznos, ha utánajárunk a válaszoknak, ha engedjük, hogy őszinték legyünk önmagunkkal.

Az idő múlik, megállítani nem tudjuk, jó hír, hogy egyre tapasztaltabbá (azt nem is merem írni, hogy bölcsebbé) válunk a korral. Nagy okosságot nem tudok mondani, magam is bogozgatom a válaszokat olykor. Ahogy Esterházy Péter írta: „Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.”

Szakértői tanácsokat erről az időszakról a 48. oldalon olvashat.