Az én generációmnak, aki idegen nyelvnek elsőként az oroszt tanulta, leginkább az maradt meg a nyelv elsajátítása közben, hogy az egész hiábavaló erőfeszítés, mert beszélni úgysem fogunk.

Én ugyan angol szakon végeztem, de míg egyetemre jártam, attól rettegtem, hogy egy szép napon valaki megfogja a vállamat, és megkérdezi: „Ne haragudj, te mit keresel itt? Nem is beszélsz angolul.”

És valóban, alig mertem megszólalni. Akkoriban mintha nem is tudtunk volna arról, hogy a nyelvtanulás célja elsősorban az, hogy képesek legyünk beszélni.

Bár imádok nyelvet tanulni, túl sok sikerélményem nem volt fiatalként. Csak mostanában ismertem fel, hogy az egyetemen elsajátított shakespeare-i angolt (eredetiben olvastam a szövegeket…) az égvilágon senki nem érti.

Tavaly azonban Spanyolországban éltünk, és ismét elkezdtem nyelvet tanulni.

Mivel a lányaim anyanyelvi, állami iskolába jártak, így kis túlzással éjjel-nappal spanyoloztak, magam is kötelességemnek éreztem, hogy sok energiát tegyek a tanulásba. 

Senki olyan motiváltan még nem járt spanyolórákra – hetente háromszor! –, mint én. ­Három anyanyelvi tanárunk volt, akik angolul éppen úgy beszéltek, ahogyan a magyarok többsége.

A csoportunk hét főből állt, Marian volt a rangidős, aki nyolcvanhárom (!) évesen kezdte a spanyolt, és mindennap egy kilométert gyalogolt, hogy beérjen a suliba, ott azonban szunyókált. Három férfi csoporttársam hetvenpluszos volt, ők ugyan kitartóan jártak, de órán rendetlenkedtek, mint a tinik, házit sosem csináltak.

És volt még Vita, a padtársam: hatvanas, mosolygós, pasztellszínekben pompázó, finom, litván hölgy, aki elég jól beszélt angolul, spanyolul, és mivel ugyanabban a szovjet blokkban nőttünk fel, beszélt elég jól oroszul is, akárcsak én.

Ebben a nyelvi és társadalmi környezetben nem volt nehéz sztárrá válnom, Vitával együtt.

Ráadásul én voltam a legfiatalabb a csapatban – az ötvenhárom évemmel ez vicces –, és imádtam, hogy jó tanuló vagyok. Megrészegültem az érzéstől, hogy a tanárok szinte csak nekem és Vitának magyaráznak.

Antonio és Eva, a két kedvenc tanárom emelte a tétet, és nekünk külön feladatokat adtak, sőt, példamondatokba foglaltak: „Szusza (képtelenség kiejteni a Zsuzsát) megcsinálta a házi feladatokat, Vita megnézte otthon a videót.” Hiába nem tették hozzá, hogy bezzeg, enélkül is egyértelmű volt, hogy mi vagyunk a bezzegdiákok. ­Világéletemben kényszeresen jól teljesítő, stréber diák voltam, örülni ennek sosem tudtam, sőt.

Mostanáig.