Szabó Balázs az a fajta alkotó, aki a rohanó hétköznapokban jegyzetel, ötletmorzsákat görget maga előtt, és ahhoz kell neki a csend, hogy ezeket tovább írja, kifejtse. A legtöbbször a telefonját használja jegyzetfüzetnek, de nagyon szeret tussal papírra írni – ahogy mondja: a jelen és a múlt egyszerre lakozik a bőre alatt. Talán ez az egyik kulcsa annak, hogy az elmúlt években az ország egyik legnépszerűbb zenekarává érett a Szabó Balázs Bandája, amely a magyar népzenéből, de a sanzonok világából is táplálkozik, miközben popos, rockos, funkos elemekkel és egy csipet kamarazenével is ízesíti dalait.
Lelkész helyett bábszínész
A főváros szélén, egy cukrászdában találkozunk, mert Balázs olyan helyeken szeret élni, ahol a lehető legtöbb fával veheti körül magát, mivel falusi környezetben, Tetétlenen nőtt fel. A zene a Debreceni Református Kollégiumban, a gimnázium évei alatt érkezett meg az életébe. Igaz, édesapja gitárját, amely a nappalijuk falán lógott, már korábban vágyakozva nézegette.
– Apuék a katonaság alatt alapítottak egy zenekart – emlékszik vissza –, és külföldi slágereket játszottak. Kölyökként megtaláltam a sárguló papírra fonetikusan lejegyzetelt szövegeiket. Ő úgy döntött, a családalapítással leteszi a gitárt, és ebben soha nem éreztem keserűséget, nem vágyott a színpadra. A gimnázium utolsó évében mertem bevallani otthon, hogy tanulok gitározni, és szeretném kölcsönkérni az övét, hogy elvihessem a kollégiumba. Érettségi ajándéknak is gitárt kértem, ez volt az első komolyabb hangszerem.
A szülei számára megnyugtató választásnak tűnt, hogy a gimnázium után Balázs elkezdte a teológiai képzést. Szívesen lett volna fiatalokkal foglalkozó református lelkész, aki – romantikus elképzelései szerint – oda megy, ahol segítségre van szüksége a gimnazista, egyetemista korosztálynak. Egy év után viszont váltott, kántor szakon folytatta a tanítóképzőben, ahol orgonálni is tanult. Ezzel párhuzamosan a debreceni Csokonai-színházban kezdett statisztálni, majd elkeveredett a Vojtina Bábszínházba, és beszippantotta ez a világ.
Gyakorlat gólyalábakon
A Vojtinában szívesen foglalkoztak az ifjú tehetséggel, mert férfi bábszínészből kevés volt, illetve a zenei érdeklődésének is nagy hasznát vették.
– Látták rajtam az elhivatottságot, úgyhogy a nagy öregektől – mint Kemény Henrik – tanulhattam, és szivacsként szívtam magamba a tudást. Megismerkedtem a gólyalábazással, az utcaszínházzal, és ezek nagyon nagy hatással voltak rám. Egyre több főszerepet kaptam, mind több ajtó nyílt ki előttem, és úgy éreztem, teher a hátamon a főiskola, mert szeretnék nekifutni a világnak, így abbahagytam.
Neki is futott: „nyári gyakorlatra” több ízben cirkuszi és utcaszínházi társulatokhoz utazott Portugáliába, Franciaországba, és persze zenélt is: színész-, illetve zenészbarátokkal több irodalmi estet hoztak össze. Amikor már épp nagyobb teret adott volna az életében a zenekarnak, akkor kereste meg a kecskeméti Ciróka Bábszínház, és ajánlott neki állást.
– Akkor épp nem a szüleimmel, hanem a zenésztársaimmal kellett szembenéznem, és felvállalnom a választásomat. Összepakoltam a hangszereimet, és hét évig Kecskeméten dolgoztam, ahol szintén rengeteget tanultam. A zenét nem adtam fel: néhány zenészbaráttal összeálltunk, és hétfőnként táncházat szerveztünk.
2012-ben jött el a pillanat, amikor Balázs arra jutott, most már tényleg megadja az elsőbbséget a zenének, és Budapestre költözve megnézi, milyen, amikor napi két előadás és a hétvégi utcaszínházi fellépések nélkül létezik. – Félretettem annyi pénzt, hogy egy évig kihúzzam, és csak a zenekarral foglalkozhassak.
Ez olyan jól sikerült, hogy már a hatodik lemezük jelent meg tavaly év végén, épp a lemezbemutató koncertekkel járják az országot.
Rengeteg előkészület
Nem tartja magát jó frontembernek, mert annál csendesebb típus, bár a színpadon teljesen más energia járja át, mint a hétköznapokban. Viszont élettörténete alapján az biztos, hogy mer kezdeményezni, kérdezni és teremteni. – Kopogtatni kell, beszélgetni, és törni a jeget – véli.
Gyerekkori álmai lassan mind beteljesülnek – például lefutotta a maratont. A Pilinszky-centenárium alkalmából írt előadásukat dupla telt ház előtt mutatták be a Nemzeti Színházban. A Csöndkabát című koncertjükkel megtöltötték az Erkel Színházat. Ám a régi álmok új álmokat szülnek, és Balázs néha szomorú amiatt, hogy nincs idő megélni a sikereket. Leülni és átgondolni, hogy jutott el idáig.
– Egy fellépés nemcsak az a két óra, amikor a színpadon vagy, hanem rengeteg előkészület, szervezés. Ott viszont egy perc töredékének tűnik. Amikor jók az energiák, az idő kereke furcsán gyorsan forog – állapítja meg.
Hat év után jelent meg legutóbbi lemezük, a Keringés. Ahogy Balázs fogalmaz, egy szempillantás alatt eltelt ez az időszak, mert közben olyan érdekes feladatok találták meg, mint például a Szia, Életem! című film betétdalának megírása, vagy az, hogy a Magyar Állami Népi Együttessel bemutathatta az Apám ablakából az ég című általa írt, rendezett darabot is. A Véletlenül írtam egy könyvet rendezője, Lakos Nóra egy klubban kérdezte meg tőle, használhatja-e Hétköznapi című dalát a készülő filmjében, mert egyrészt nagy kedvence, másrészt a forgatókönyv írása közben úgy érezte, rengeteget tenne hozzá az egyik szereplő jellemének megértéséhez, így végigvonulna az egész történeten. Balázs megengedte, és örül, hogy a film elkészülhetett, mert tudja, mennyi terv nem tud végül testet ölteni.
