Ki volt az első cukrász az Augusztok között?

A dédapám, aki 1852-ben lett cukrászsegéd Balassagyarmaton. Öt évig volt inas, utána kapott egy vándorkönyvet, és elindult. Egy évig kellett egy helyen dolgoznia, kapott szállást, ellátást és kevéske pénzt. Tizenhét évig vándorolt, vagyis tizenhét cukrásznál dolgozott. A cukrászbecsület előírta, hogy amit az egyik műhelyben megtanult, azt ne mondja el egy másikban, de az összeset alkalmazhatja a saját műhelyében. A vándor­éveket követően a budai Friedl cukrászdába került, itt ismerte meg dédanyámat, akivel 1869-ben megnyitották a közös cukrászdájukat. Ez 1911-ig működött, de 1901-ben már a nagyapám is nyitott sajátot.

Honnan ismerik a régi családi történeteket?

A nagyanyám egyik unokatestvérétől, aki hosszú ideig volt pénztáros a cukrászdában, és ránk is sokat vigyázott, amikor kicsik voltunk. A nagyapám üzlete nagyon jól ment, és amikor föl akarták emelni a bérleti díjat, megvette azt a házat, amiben most is étterem van, ott alakította ki a cukrászdát, amit úgy emlegettek, a budai Gerbeaud. Nagyapám nagyon szerette a műkincseket; a bokszokat elválasztó üvegek közé brüsszeli csipkét tett, a sarkokban kínai vázák álltak, a falon festmények, francia óra. Az első világháború zűrzavaros időszak volt, de a harmincas években megint jól ment az üzlet, ezért azt mondta apámnak, legyen katonatiszt, neki nem kell itt dolgoznia, de azért ő kitanulta a szakmát. Volt érzéke hozzá, mindenről meg tudta állapítani, hogy mi hiányzik belőle, vagy épp mi a sok benne, ezt szerencsére én is örököltem tőle.

Ez egyfajta adottság, amivel születik az ember?

Egy része velünk született érzék, másik része gyakorlati tudás, vagyis tanulható. Ismerni kell a technológiát, és akkor kóstoláskor összeáll az ember fejében, min kellene változtatni. De hiába volt jó apukám, amikor jött a háború, elvitték katonának. Anyám gyönyörű, csinos nő volt, a Krisztina téri cukrászdában dolgozott, nagyapám vette fel, mert az volt az elve, hogy a pultban mindig kell lennie egy magas, szőke nőnek. Innen volt az ismeretség, de apám nem udvarolhatott egy alkalmazottnak, ezért anyám elment a cukrászdából. A háborút végigvárta, apám végül 1947-ben jött haza a hadifogságból, akkor házasodtak össze. Nem volt könnyű újraindítani az üzletet, mert az ostrom idején a lovak kiették a székekből az afrikot, a berendezés nagy része tönkrement a bombázásokban. Végül 1948-ban sikerült megnyitni, sokkal szerényebb körülmények között. Született két lányuk, majd én 1951 januárjában, de márciusban államosították a cukrászdát, és kitelepítettek minket. Ez egyébként nem a cukrászda miatt történt, hanem mert az anyám belvárosi nagy lakása kellett valakinek.

A kitelepítést hogy élték meg a szülei?

Nem nagyon beszéltek róla. Éjszaka vittek minket Taktaszadára, mert nappal szégyellték volna, hogy ezt teszik egy háromgyerekes családdal. Ott éltünk három évig, a kútra jártak vízért, a vécé az udvarban volt, apám a téeszben csőszként kukoricát őrzött, csak néha tudott cukrászmunkát vállalni, esküvőkre sütött tortát, karácsony előtt szaloncukrot főzött. Amikor kezdett konszolidálódni a helyzet, kellett egy hozzáértő cukrász a Közért Vállalathoz, és az apámat keresték meg, de ő csak úgy vállalta a munkát, ha jöhet vele a családja is. Visszaköltöztünk a régi lakásba, ahol társbérlőkkel kellett osztoznunk; mi két kis szobában voltunk öten, a vécé közös volt, és a konyha is. Tíz évet laktunk így együtt, és igazi jó barátok lettünk. Apukám vezető cukrászként dolgozott, édesanyám a Budapesti Édességbolt Vállalatnál lett üzletvezető. Az 56-os forradalom után anyám leltárt csinált, és az összes budapesti közért közül egyedül ő tudott elszámolni az egész árukészlettel, amit azzal ismertek el, hogy megkaphatta az iparengedélyt. Kibéreltek a Fény utcai piaccal szemben egy kicsi helyiséget, itt üzemel a cukrászda ma is.

Akkoriban milyen sütemények voltak népszerűek?

A rétesek, kelt tészták, linzerek. Nagyon szerettek volna fagylaltot árulni, de nem volt pénzük gépre, így társultak egy cukrásszal, akinek volt. Akkoriban már én is adagoltam a fagylaltot, az utcán mindig állt a sor.

Egyértelmű volt, hogy ön is cukrász lesz?

A szentendrei Ferences Gimnáziumba jártam, de érettségi után nem akartam továbbtanulni. Beiratkoztam az inasiskolába, a Vörösmarty Cukrászdában – a mai Gerbeaud-ban – voltam tanuló, igyekeztem jól teljesíteni, mert a nevemből tudták, hogy ki az apám, és volt olyan kolléga, akit a nagyapám rúgott ki évekkel korábban. 1971-ben végeztem, azóta itt dolgozom.

Az inasévek hagyománya később is jellemezte a cukrászokat? Mentek műhelyről műhelyre, hogy új dolgokat tanuljanak? 

Hogyne! A nagyapám Párizsban és Németországban dolgozott, ott tanulta ki az édes teasüteményeket, amelyeket aztán elterjesztett itthon. Az apám Portugáliában és Angliában töltött hosszabb időt, a londoni Dorchester Hotelben nemcsak cukrászkodott, de a konyhán is dolgozott, nagyon jól főzött. Én fia­talon nem mehettem sehová, mert zárva volt a határ, de később sokat zsűriztem versenyeken Franciaországban, főleg Párizsban meg Lyonban, és néhány hónapot besegítettem barátoknál Nizzában, illetve a Francia Antillákon.

Mit szeret a legjobban a munkájában?

Hazamenni.