A jelenségnek neve is van: ez a Dunning−Kruger-hatás, azaz az a pszichológiai jelenség, amikor korlátozott tudású emberek rendkívül hozzáértőnek tartják magukat valamiben, amiről csupán egy morzsányi információval rendelkeznek. A szomorú az, hogy bárki bármikor beleeshet ebbe a hibába.
A Dunning−Kruger-hatásról először a Cornell Egyetem két kutatója, Justin Kruger és David Dunning írt részletesen, 1999-ben. A tanulmányuk arra mutatott rá, hogy az amatőrök hajlamosabbak jóval magabiztosabban viselkedni a szakértőknél – legyen szó az autóvezetésről vagy a teniszről –, miközben a saját képzetlenségüket messze nem ismerik fel. Erre az egyik legjobb példa, amikor a Covid-járvány idején több millió önjelölt járványügyi szakértő szólt hozzá a hírekhez, és vont le következtetéseket, tudta jobban a szükséges teendőket és a várható fordulatokat, mint a valódi orvosok. Ugyanígy, ha a magyar fociválogatott váratlanul jól vagy rosszul szerepel a nemzetközi megmérettetéseken, akkor is több százezer fociszerető gondolja úgy, hogy ő fejtette meg ennek az igazi okát, látja át a folyamatot, ami ide vezetett, és nem is érti, miért nem kapott még hivatalos felkérést a Magyar Labdarúgó-szövetségtől egy tanácsadói posztra.
Tény, hogy Kruger és Dunning arra is felhívták a figyelmet, hogy semmi sem fekete vagy fehér, tehát nemcsak magabiztos hülyék és szerény okosak léteznek, hanem mindannyiunkban megvan ez a kettősség, és bárki képes ebben a stílusban erős kijelentéseket tenni. Amikor például gyerekünk születik, elképzelhető, hogy úgy érezzük, bármelyik másik kezdő anyuka panaszára tudunk megoldást, hiszen már néhány hónappal előttük járunk – ismerős az érzés, ugye? (A legtöbben viszont ezen az átmeneti időszakon túllendülünk, és rájövünk, hogy szinte semmit nem tudunk még a saját gyerekünk folyamatosan változó igényeiről sem, nemhogy a máséról.)
Szög vagy tojás?
– Ha birtokába kerülünk valamiféle tudásnak, egy kompetenciának, azt használni is szeretnénk, gyakorlatilag bármi áron – magyarázza Póta-Salgó Réka coach, mentálhigiénés szakértő a jelenséget. – Ezért gondolhatja azt egy új munkaerő, hogy az előző cégénél szerzett tapasztalata, megoldása egy másik helyzetre is passzol, sikert fog hozni. Egy kozmetikus például, aki szívesen foglalkozik szabadidejében önfejlesztéssel, és ezért ilyen témájú könyveket olvas, hiheti azt, hogy a bőrproblémák javítására pszichologizáló tanácsokat is adhat a legnagyobb jóindulattal. Van erre egy mondásunk: aki kalapácsot kap a kezébe, hirtelen hajlamos mindent szögnek nézni. Ennek az állapotnak a lelkesedése, belső tüze rendben is van, csak hiányzik belőle az alázat, amellyel felismerhetjük, hogy húha, nem biztos, hogy minden szög. Mert ha például tojást akarunk kalapáccsal felverni, akkor bajban leszünk. Amennyiben mindez egy munkahelyi környezetben történik – folytatja Póta-Salgó Réka –, akkor vezetőként, tapasztaltabb munkatársként magamban arra gondolnék, hogy a tanulási folyamatnak, a fejlődésnek ez egy szükségszerű szakasza, amelyben a kezdő dinamizmusát nem szabad letörni. Az alacsony tudással, de magas lelkesedéssel rendelkező munkaerő ugyanis tipikusan (pálya)kezdő. Egy jó főnök pedig helyén kezeli a gyakorlatlanabb kolléga kijelentéseit, akár túlkapásait is, mert tudja, hogy vezetni kell, rámutatni a kockázatokra, csiszolgatni a javaslatait – ahelyett, hogy legorombítanánk, kinevetnénk, megszégyenítenénk. Ha a Z generációs fiatal munkaerő a friss, modernizációs ötleteivel az X generációs kissé kiábrándult, a saját pozícióját féltő és az akadályokat már ismerő kollégája elé áll, erre az egyensúlyra kellene vigyázni. Nem csípőből elutasítani, hanem esélyt adni neki, rávilágítani a körülményekre, amelyeket nem ismerhet.
Már értem, mit nem értettem
A témával foglalkozó vizsgálatokból az is kiderül, hogy ha valaki később fejleszti önmagát, és valós szaktudásra tesz szert az adott területen, akkor képessé válhat arra, hogy felismerje: korábban nem értett hozzá, és ezzel együtt visszavesz a stílusából is.
