Tetőtől talpig aranyba varrva érkezik, akár egy amerikai popsztár, aztán barátságosan elmosolyodik, és rögtön érzékelem, hogy ez nem talmi csillogás. Peternek a szíve is aranyból van. 

– Engem itt szeretnek. Már szól is a dalom, hallgasd csak, a kávézó tulaja nyilván kedveskedni akar nekem – mutat nevetve a hangfalra. – Mindenütt ezt tapasztalom, akárhova megyek az országban. A koncertjeimen saját dalokkal szoktam kezdeni, azoknak is örülnek, de ha eléneklek egy Zámbó Jimmy-számot, nyilvánvalóan történik valami.

Én magam nyolcévesen hallottam először a Királyt énekelni. Édesanyám hallgatta a dalait. Egy mukkot sem értettem a szövegükből, de a zene bőven elég volt ahhoz, hogy lenyűgözzön. Évekkel később, amikor már tudtam a hangommal bánni, elővettem újra ezeket a kazettákat, és megpróbáltam elénekelni róluk néhány dalt. Kíváncsi voltam, kijönnek-e azok a magas hangok a torkomon. És kijöttek! ­Jimmy hangfekvése pontosan megfelel az adottságaimnak. Neki köszönhetem, hogy rátaláltam a második hazámra.

Peter Šrámek: sehol egy dráma?

Emlékszik, úgy ötéves lehetett, amikor az óvodában ünnepi műsorral készültek a szülőknek, és mivel a nagymamája nem tudott elmenni, ő újra előadta neki otthon az egészet. Az idős asszony elragadtatva csapta össze a kezét: „Istenáldotta tehetség vagy, ugye tudod?” Peter is hamar érezte, mi lesz az útja. 

– Sokáig alig volt önbizalmam, a zeneiskolában is folyton másokhoz mértem magam. És valahogy mindig én kerültem ki vesztesen az összehasonlításból, ahogy később a szlovák televíziós tehetség­kutató műsorokban is történt. Minden alkalommal bejutottam az élő show-ba, meg is dicsértek, de utána mintha láthatatlanná váltam volna. Talán mert egy teljesen átlagos vágsellyei családból származom. Nem voltunk se szegények, se gazdagok. Édesanyám irodában dolgozik, édesapám a vasútnál, sehol egy dráma, ami feldobhatná a sztorimat.

De úgy érzem, itt, Magyarországon egyből különlegessé váltam azzal, hogy szlovák vagyok. Az első próbálkozásom alkalmával, 2014-ben, a Rising Starban, emlékszem, mennyire szerettek a nézők, holott akkor még egyetlen magyar szót sem tudtam kinyögni. Pásztor Anna, a zsűri egyik tagja, hiába magyarázott, ejtette a szavakat érthetően, vigyázva, én csak ráztam a fejemet, nem fogtam fel semmit.