Csendes teázó, szemben a belvárosi lakásával. Nehezen jár, mondta a telefonban. Már az első asztalnál megpillantom. Hál’ istennek ifjúkorom bálványa, Cserhalmi György a jótékony alkonyi fényben pont olyan vagányul fest, ahogy régről emlékszem rá…
De jó, már a botot sem használja! Tudja, milyen sokan aggódnak önért, mióta beteg?
Dehogynem használom, itt van a székem mögött. (Felnevet.) Igazából már csak lelki mankó, mondta is az orvos, hogy most már nyugodtan hajítsam el a fenébe. Otthon, Kékkúton a négy fal között már nem is kell, csak ha kimegyek a kertbe. Itt meg az utcán segít a járásban.
Hogyhogy Pesten van?
A könyvbemutató miatt jöttem, meg januárban átesem még néhány orvosi vizsgálaton, aztán február elején irány haza, a Káli-medencébe. Hiányzik az a tágasság, hogy vehessek végre egy nagy levegőt. Elszoktam a nagyvárostól.
Négy óra, és már sötétedik. Mit csinál télen egyedül a Balaton-felvidéken?
Azért még maradtunk ott páran, bár fogyunk rendesen. Főleg filmesek. Kende János operatőr például. Össze-összejövünk, bár a borozgatásnak befellegzett, mert az orvosom szerint akkor végem. A cigit is letettem, pedig azelőtt hatvan szálat is elszívtam naponta. Egyébként meg írogatom a hülyeségeimet. Főleg a családról. Messze vezetnek a szálak, egészen Mária Teréziáig, aki az apai felmenőimet betelepítette Bácskába. Régen nagy família voltunk, de mára alig élnek közülünk. (Lehorgasztja a fejét.) Engem az anyai nagyapám nevelt fel. Nagyon szerettem. Az iskolaév végén vonatra tettek Debrecenben, és leküldtek egész nyárra Révfülöpre, a nagyszüleim nyaralójába. Sok barátom volt ott, egész nap úsztunk, bicikliztünk. Nagyapám mindig azt mondta, hogy légy szabad. A lelked legyen szabad, fiam. Nem tudom, hogy, de én máig tudtam ezzel élni.
Gondolom, az unokáinak is továbbadja. Gyakran meglátogatják?
Persze. Hosszú hétvégéken mindig elhozza őket a lányom, Sári. Olyankor nagyon jó, az egész utca az övék. Bringázhatnak, mehetnek lovagolni, és ott a salföldi major, ahol minden állat van az égadta világon. A kislány tízéves, a fiú hét. Még pont az a kor, amikor varázsolni lehet velük. Tudja, nekem könnyű, gyerek maradtam. (Elmosolyodik.)
Pedig az utóbbi évek nem kímélték. Hét évvel ezelőtt elvesztette a feleségét, és másfél évvel később hasnyálmirigy-daganatot állapítottak meg önnél. Azt kevesen élik túl.
Zseniális orvosok kezeltek. Legalább tíz tumort kiműtöttek belőlem, a többit meg szétrobbantották. Ennek már öt éve.
Azért a gyógyuláshoz a beteg hite is kell.
Rohadtul szeretek élni. Idővel azért pszichológusra szorultam. Néhány ülés után kirángatott a gödörből. De tény, hogy nagy küzdő vagyok.
Nemrég megjelent az életrajzi kötete. (Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni címmel az Open Books gondozásában – a szerk.) Végtelenül őszinte könyv, szívből gratulálok! Csáki Judit színikritikus faggatja, és ön többek közt elmeséli, hogy amikor megszületett, az orvos felemelte a bokájánál fogva, és megállapította, „elég hitványka”. Nem lehet, hogy innen ered a nagy küzdésvágy? Hogy azért is megmutassa.
De, biztos. Futottam föl a harmadik emeletre, és ugráltam lefelé egy lábon, visszamentem, aztán a másik lábon újra le. A nővéreim mesélték, én már elfelejtettem. Majd gyerekként vívni kezdtem Debrecenben, és volt két remek edzőm, Fülöp Gyuszi bácsi meg a kondiedző, Vermes Laci bácsi. Ők aztán embert faragtak belőlünk.
Köztudott, hogy filmszínészként soha nem használt kaszkadőrt. A 80 huszárban például egy hatmázsás lóval kelt át a Tátra meredek hágóin. Bátorságból jeles. Arról nem beszélve, hogy 1989. március 15-én kiállt a tévészékház elé, és elmondta a tömegnek a 12 pontot.
Sok ezer ember vett körül, biztonságban éreztem magam. Igyekeztem nem hőbörögni, inkább arra törekedtem, hogy az utolsó sorban is megértsék az üzenetet. Akkor már lehetett tudni, hogy vége lesz a rendszernek, csak nehéz volt elhinni. A kérdés az volt, hogyan. Vérrel vagy békésen?
Ezek után meglepődtem, amikor azt állította magáról, hogy szorongó típus.
Az más, mint a félelem. Nem tudom, mennyire vallomásos műfaj a Nők Lapja, de akkor elmondom. Nagyon rossz gyerek voltam, és kilencévesen valami olyasmit csináltam, amiért bezártak a téglási javítóintézetbe. A Degenfeld-kastélyban vendégeskedtem majdnem egy évig. Na, ott alaposan beakadt a szorongás. De utólag jó kiképzőtábornak bizonyult. Májusban aztán perforálódott a vakbelem, kihoztak, és nagyapám kijelentette: „Ezt a gyereket nem engedem oda vissza.” Azóta nem félek senkitől és semmitől. De a szorongás az más, arról tanulmányt tudnék írni.
Ezért jelent meg mindig elsőként a színházban előadások előtt?
Például. Egyszer Major tanár úr előtt érkeztem meg a régi Nemzetibe, és amikor megjött, megkérdezte, mióta vagyok ott. Azt válaszoltam, öt perce. „Akkor maga öt perccel jobb színész nálam” – humorizált. De ahogy felmentem a színpadra, elmúlt minden szorongásom. Furcsa, nem? Ahol szorongani kéne, ott megnyugszom. Talán ezért lettem színész.
Meg mert nem akart bevonulni katonának. Ha a testnevelési főiskolára jelentkezik, ahogy tervezte, nem kerülte volna el.
De mivel a baráti körömből mindenki azt írta haza, hogy a katonaság a szívatásról szól, és hogy az egésznek semmi értelme, eszem ágában sem volt bevonulni. Én ott biztos állandóan a futkosón lettem volna, vagy magánzárkában.
Cserhalmi György a Nők Lapja címlapján
Ennek ellenére egy csomó katonaszerepet eljátszott a filmekben. A Szirmok, virágok, koszorúk főhadnagyától a 80 huszár lovasáig.
Játszottam én sok modern filmben is, de a ló, a kard, a huszár ebben az országban hívószavak. Sokan csak ezekre emlékeznek. Egyébként én is vonzódom a 19. századhoz, különösen a reformkorhoz. Végtére is akkor új világ született. És micsoda hősök voltak! Csak bele kell olvasni az aradi vértanúk búcsúleveleibe, hogy rácsodálkozzunk a páratlan emberi tartásra. És ezt még a romantika sem tudta elrontani.
Jancsó Miklós filmjeibe hogyan került bele?
Állítólag Bódy Gábor rendező ajánlott be, akivel együtt laktunk a főiskolai évek alatt. Jancsó éppen Oresztész szerepére keresett valakit a Magyar Elektrába Kozák András helyett, mert Kazimir Károly nem engedte őt el a Tháliából a forgatás idejére, mire Gabi odaszólt neki valamelyik Thököly utcai vendéglőben: „De hiszen itt a Cserhalmi Gyuri!” És elhozta a mestert a Téli rege című előadásunkra a Nemzetibe. Jancsó egy felvonást bírt ki, aztán intett: jó lesz a fiú!
Az remek előadás volt egyébként, Törőcsik Marival együtt játszották a főszerepeket. A kritikák az ön játékát különösen kiemelték.
Ugyan, hol vagyok én a Mariskához! A legnagyobb színésznő volt a világon… De ott tartottam, hogy volt egy második verzió is, miszerint Jancsó operatőre, Kende János ajánlott be az Elektrába. Bár legutóbb azt mondta nekem, mivel Bódy már nincs közöttünk, kegyeletből ismerjük el az ő verzióját. Szerettem Jancsóval filmezni. Első nap a háta mögé hajította a Hernádi Gyulával írt forgatókönyvet, és improvizálni kezdett. Nagy ecsetvonásokkal festett, sokat tanultam tőle.
Számtalan anekdota rejlik a tarsolyában. Teljesen új megvilágításba helyezte például Latinovits Zoltán halálát.
Szerintem az enyém a valószínűbb magyarázat. Nem öngyilkos lett, hanem baleset érte. Az történt, hogy írt a halála napján egy levelet, nekem, ma is ki van állítva Balatonszemesen. Gyuri, segíts, támad a depresszió, gyere le hozzám, biciklizzünk… Elment bedobni a levelet a vasútállomáson a postaládába, visszafelé azonban megszédült, és nekiütődött a vonat oldalának. Azonnal meghalt. A mozdonyvezető nyilatkozata is egybevág ezzel, ő nem ütött el senkit. Tudni kell, hogy Zolinak nem sokkal korábban a neurológusa új gyógyszert írt fel, amit ha nem vesz be, elveszíti a térérzékelését. És hát aznap nem vette be… Nemrég kint jártam a sírjánál. Meglepett, mennyien emlékeznek még rá, tele van a síremlék virággal. Latinovits különleges ember volt, zseni, nekem pedig olyan tanárfélém. Erős kapocs volt közöttünk, a szüleimet is ismerte, a nővéremmel, Annával és Mezey Máriával együtt csinálták Az izgága Jézusok című előadóestet az Egyetemi Színpadon. Gyerekkorom óta csodáltam.
Igaz, hogy ő javasolta Az ötödik pecsét című filmben Fábri Zoltánnak, hogy a végén a Cserhalmit feszítsék keresztre?
Igen, mert más nem bírta volna ki. (Nevet.) Hogy az a film micsoda remekmű! Méltatlanul elfelejtették, bár most újra kezdik felfedezni az interneten, és rányílik a szemük, hogy ez Oscar-díjas alkotás! A fiataloknak is, és ez a legjobb.
Most akkor melyik: színház vagy film? Mindegyikből legalább kétszáz fűződik a nevéhez.
Színház. Az szerelmetes műfaj. Forgatni is szeretek, de a filmben a színész Bergmannal szólva csak „mozgó világítási felület”. Persze ez azért túlzás, de tény, hogy a színpad nagyobb kihívás.
Bőven forgatott külföldön is, az Európai Unió filmes életműdíjával tüntették ki 2003-ban.
Abban az volt a szép, hogy sokkal korábban érkezett, mint a Magyar Filmakadémia életműdíja. De hát ez már csak így van. (Elgondolkodik.) Az az elismerés akkor nagyon jólesett.
Számomra a legemlékezetesebb a Katona József színházas korszaka volt, a nyolcvanas években. Minden előadást láttam. Alapítótag volt, jól emlékszem?
Igen. Remek csapatot alkottunk, választottuk egymást. A Katona épületét akkor újították fel, utána kapott önálló státuszt. Nagyon hittünk Székely Gáborban és Zsámbéki Gáborban, a két rendezőben. Zseniálisak voltak, és szinte együtt lélegeztek velünk. Az első előadásunk Csehov A manója volt. A főpróba nagyon feldobott minket, jól sikerült, de Zsámbéki lehűtött: „Jó, jó, de túl steril. Nem maszatolnátok kicsit össze?” Egymásra néztünk: ez hiányzott! És „összemaszatoltuk”. Én például citromot nyomtam Papp Zoli kezébe, mert egy roppant savanyú szerepet alakított, Vajda Laci pedig megmérte Szirtes Ágit, hogy mennyit nőtt tavaly óta. Ezek önmagukban tapsot érdemeltek… Tavaly, a Katona negyvenedik születésnapján újranéztünk néhány jelenetet. Mindenki könnyezett. Az előadásban szereplő férfiak közül már csak Papp Zoli és én élünk. Nem is mertem ránézni, nehogy elbőgjem magam.
Évek óta nem állt színpadon. A betegsége az oka?
Tudni kell időben abbahagyni, jönnek a fiatalok. Aki ezt nem képes elfogadni, az bele fog keseredni… De nálam volt más is. Mielőtt Erzsi, a feleségem elment, egy éven át beszélgettünk. Mindenről. Már semmi sem volt jó, se ülni, se feküdni nem tudott, ötven kilóra fogyott, minden csontja szúrt. De a szelleme! (Elhomályosodik a tekintete.) Előttem olyan lelki mélységek tárultak fel, hogy rádöbbentem: hiszen én rosszul csináltam ezt az egész színészetet! Ezután nem lehetett többé színpadra állni.
Kicsit tartottam ettől az interjútól. Féltem, hogy egy zárkózott „bölényt” találok itt, de kellemesen csalódtam. Végtelenül közvetlen, empatikus ember fogadott.
Volt dolgom kezdő koromban bölényekkel, olyan színészlegendákkal, akik már csak önmagukat látták, észre sem vettek mást. Szenvedtünk tőlük rendesen. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjék is, én soha nem fogok így viselkedni.
Minden szerep után magányosabb lett, árulja el a könyvében. Utólag megérte?
Hogy mondhatnám azt, hogy nem? Akkor miért csináltam az egészet? Csak ez érte meg!
Fotó: Mohai Balázs
