Judit, magyar szakon végeztél, és bűnügyi regényeket dolgoztál fel a diplomamunkádban. Miért érdekelt ennyire ez a zsáner?
Szlavicsek Judit: Mint ahogy szerintem rengeteg embernek, nekem is Agatha Christie volt a „kapudrogom”: viszonylag hamar behúzott. A pécsi bölcsészkaron nem voltak elragadtatva a témaválasztásomtól. A krimi mindig kevéssé becsült dolog volt, olyan műfaj, ami radar alatt repül – mint minden, ami szórakoztató, és nem szépirodalom. Közben persze sok szépíró is kísérletezett krimivel, ott van például­ Szerb Antal műve, A Pendragon legenda; Umberto Eco regénye, A rózsa neve; vagy akár Babitstól A gólyakalifa… De Magyarországon nem is osztanak elismeréseket ebben az irodalmi kategóriában. Most, hogy megnyertem a Nők Lapja Irodalmi Díj közönségdíját, azt mondtam a köszönőbeszédemben, hogy ez igazából a kortárs magyar krimi ünnepe is.

Mi foglalkoztat a krimiben leginkább? A bűn vagy a bűnhődés? A megoldás vagy a feloldozás?
Judit: Főleg az intellektuális feladat érdekel. Szerintem a többség számára nem egyértelmű, milyen nehéz krimit írni. Pontosan ugyanannyi időt töltök a cselekmény tökéletes kimunkálásával, mint a szöveg megírásával. Vagy akár többet. Gyakorlatilag az amerikai filmes forgatókönyvek módszerével dolgozom. Százalékra pontosan megvan, minek hol kellene ütnie, hová milyen „horgot” helyezek. A való életben eleve körülvesz minket a bűn, ha bekapcsoljuk a rádiót, a televíziót, csak ilyesmit hallunk, és nincs megoldás vagy feloldozás. Ám a krimiben mindig ott a katarzis­élmény, hiszen a bűnös általában elnyeri méltó büntetését. Valahogy helyreáll a világ rendje.

Péter, a munkád során is éreztél efféle katarzist a megoldott gyilkossági ügyek után?
Doszpot Péter: Abszolút. A valóság és a krimi sokszor fedi egymást. A közös könyvünk is tele van megtörtént esetekkel.

A kötet lenyomata a kilencvenes évek bűnügyi világának. Mennyire ábrázol hűen téged?
Péter: Teljes mértékben. Több mint ötven órát beszélgettünk Judittal. Számomra az elején az okozott nehézséget, hogy mit mondhatok el, meddig mehetek el. De aztán nagyon hamar kialakult köztünk a bizalom, és nem is volt más dolgom, csak elmesélni, hogyan éltem és dolgoztam.

Sokat változtál azóta? Kicsit megőszültél, azt látom, de ezt leszámítva nekem olyannak tűnsz, mint harminc éve.
Péter: Ne is mondd! Már csak zöldséget eszem, szemüveg nélkül pedig semmit sem látok… De mentálisan nem öregedtem meg. Legalábbis remélem.

Milyen volt újra átélni azt az időszakot? Éreztél nosztalgiát?
Péter: Igen. És úgy gondolom, az olvasókat is érdeklik azok az idők. Nem semmi évtized volt… Megszűnt a régi világ, és körvonalazódott egy új. Megnőtt a bűnözés, sokkal több lett a gyilkosság is. A rendőrségnél is új módszerekre volt szükség, és új eszközök is a rendelkezésünkre álltak.

Például a mobiltelefon. Minden bűnügyi helyszínelésnél telefonáltál – erről jegyeztek meg sokan, mert a mobilozás még nem volt igazán elterjedt.
Péter: Rengeteget segített a munkánkban. Az is újdonság volt, hogy akkoriban kezdtek el az újságok bűnügyi újságírókkal dolgozni.
Jöttek a kereskedelmi csatornák, és lett több bűnügyi műsor is. Ebben az új világban kellett megtalálnunk a helyünket, számos dologban igazodni a korhoz.

Ez volt életed csúcsidőszaka, ha jól gondolom.
Péter: Szakmailag mindenképpen. De hangsúlyozom, a sikereket soha nem egyedül értem el, hanem csapatban dolgoztam.

A könyvet jellemzi egy adag vagányság és zsarus vadromantika, de traumatikus jelenetekről is olvashatunk. Csak egyet említek: helyszínelés gyerekgyilkosságnál. Ezeket sikerült már feldolgoznod?
Péter: Nyilván kiborultam, amikor ilyen esetekkel szembesültem. De ahogy a könyvben is említjük, nem nagyon mutathattam. De nem is szabadott teljesen átadnunk magunkat a rossz érzéseknek, hiszen mindennapos volt a tragédia és a gyilkosság. Ha ezeket magamban hordoznám, ha kísértenének, most nem beszélgetnénk, hanem valahol el lennék zárva biztos helyen, hogy ne bántsak senkit…

Judit, ha krimit írsz, le kell választanod magadról a világodat, és teljesen alámerülni a másikba?
Judit: Nincs a munkám és a magánéletem között feszültség. Az persze igaz, hogy sok téma megvisel. De ez nem baj, mert ha elég mélyre akarok menni, ahhoz nekem is fájnia kell.

A Doszpot nyomozban mi fájt?
Judit: Nekem is a gyerekgyilkosság. Erről sokat beszélgettünk. És Péteren láttam, hogy még akkor is, ha most azt mondja, megtanult nem bevonódni, igenis megrendült. Az apaság nagyon fontos neki. Elárulom, ötpercenként hívogatja a gyerekeit.

Hogy jöttetek össze szerzőpárosként?
Judit: A kiadónk PR-osa, Kovács­ Krisztián fejéből pattant ki ez a teljesen szürreális ötlet, hogy üljünk le Péterrel, de ne életrajzi könyvet írjunk, hanem krimit. Egyrészt mert életrajz már született róla, 2001-ben, másrészt meg sokkal izgalmasabb lenne egy regény. Tartottam tőle, hogy az úgynevezett leülésünkön kínos csend lesz, de nem így alakult.
Péter: Azért is találtam izgalmasnak ez a folyamatot, mert nem vagyok jegyzetelő típus. Tehát nem írtam le azt sem, hogy 1998. január 12-én hánykor keltem, és milyen lábbal. De erre nem is volt szükség végül. És felszabadítónak éreztem, hogy átélhettem és megérthettem újra azt az időszakot.

Bár a regény gerincét egy kitalált gyilkossági ügy képezi, azért konkrét esetek is megjelennek benne. Például a Nők Lapját akkoriban kiadó Fenyő János médiavállalkozó meggyilkolása. Ez annak idején mindannyiunkat megrázott.
Péter: Még az akkori gyilkossági ügyekhez képest is erős történetnek számított. Ezt a nyomozást hamar átvették tőlem, de fontos, hogy megjelent a könyvben.
Judit: Nagyon sokat kutattam arról az időszakról, hogy a történet minél pontosabb, hitelesebb legyen. De a Doszpot nyomoz nem tényregény, hanem arról szól, hogy egy ember hogyan élte meg a kilencvenes éveket.

Péter, hogy élsz most? Unokázol?
Péter: Nagyon jól vagyok. Két unokám is született. Az ikerlá­nyaim pedig most lesznek tizenöt évesek. Úgyhogy ők fiatalon tartanak. Nem is tudom, mit csinálnék nélkülük, az időm nagy részét már a gyerekek töltik ki. Ez is döntés kérdése volt. Rengeteget dolgoztam, éjt nappallá téve. Aztán rájöttem, sokkal fontosabb a család. És hogy biztonságban tudjam a gyerekeimet.

Mit tehet egy szülő, hogy biztonságban legyenek a gyerekei?
Péter: Nincsenek nagy megfejtéseim. El kell engedni őket szórakozni, és persze mindennap elmennek az iskolába, de tény, hogy amint kiteszik a lábukat a lakásból, már nem tudjuk őket figyelni, nem tudunk rájuk vigyázni. A legfontosabb szerintem az, hogy átadjuk nekik azokat az alapértékeket, amiket mi is vallunk. És hogy tudják, mindig számíthatnak ránk, ha probléma adódna. Felhívhatnak, elmondhatják, mi pedig segítünk. Valószínűleg nincs más lehetőség, mert a világ nagyot változott. Szükség is van rá, hogy önállósodjanak.

Amikor udvarlók jártak a nagylányodhoz, tartottak tőled?
Péter: Dehogy. A nagylányom huszonkét éves. Az udvarlójának fogalma sem volt róla, ki vagyok, talán a szülei mondták el neki. És rám sem jellemző, hogy ott állok a lányom mögött puskával, hogy én vagyok a Doszpot Péter, most aztán mindenki kapja össze magát…

Judit, tervezed a könyv folytatását? Lesz „Doszpot-univerzum”?
Judit: Van már egy saját „univerzumom”, a Balatoni krimik sorozat. Ráadásul egy ilyen könyvet megírni hatalmas munka. Lássuk először, milyen fogadtatásban lesz része ennek a kötetnek. Bízom benne, hogy jóban.

Fotó: Bolega Niki