A Facebook csalóka, de hogy mennyire, azon néha még mindig meglepődöm. Zsófival egy általános iskolába jártunk Debrecenben, ő volt a „teniszes lány”. Azóta csak a közösségi médiában figyelem messziről, ez alapján a sport magától értetődőnek, folyamatosnak tűnt az életében. Újabb fotó egy salakos pályáról, persze, hiszen Zsófi „mindig is teniszezett”. Ami nem látszott a mosolygós képeken, az a következő: huszonöt év kihagyás a versenysportban, sikertelen küzdelem a teherbe esésért, válás és rák. Csak ennyi. Csak az élete.

Salakról az éjszakába

– Öt-hat éves lehettem, amikor édesapám elhatározta, hogy itt az ideje sportágat választani. A kezembe nyomott egy kis teniszütőt, én pedig elfogadtam. Emlékszem, edzésen sorba állítottak minket, és az volt a feladat, hogy a pályát körbevevő, tyúkketrechez hasonlító fémhálónak kellett minél erősebben nekiütni a labdát. Akié beleragadt egy lyukba, az ügyesnek számított – meséli nevetve Zsófi.
Hamar ráérzett a játékra, ezért mindenki azt várta, hogy sorra nyeri majd a versenyeket. De az nem ment neki. Szorongó kisgyerek volt, félt, mi lesz, ha elrontja. Úgyhogy el is rontotta, és nullára kapott ki minden meccsen.
– Akkoriban nem volt senki, aki felkészített volna arra, hogy a tenisz mentális játék, fejben ugyanúgy ott kell lenni, mint fizikálisan. Versenyzés helyett jobb híján az édesapám barátaival játszottam, felnőtt férfiakkal, akik nem fogták vissza magukat csak azért, mert egy kislánnyal álltak szemben. Úgyhogy kénytelen voltam megtanulni bi­valyerőseket ütni. Tizenkét éves koromban dönteni kellett: a szüleim­ tesznek bele pénzt és energiát, hogy profi játékos váljon belőlem, vagy elengedik a dolgot. Ők inkább a tanulásban látták a jövőt.
Zsófi ezután nem ment a teniszpálya közelébe – hosszú évek, csalódások és krízisek vezettek ahhoz, hogy végül újra ütőt vett a kezébe.
A közgazdasági egyetem után reklámügynökségeknél dolgozott, majd tizenhét évig zenekarok koncertszervezője, pályázatírója, turnémenedzsere, mindenese volt. Egy egyetemi ismeretségnek köszönhetően besegített egy neves együttes fellépéseinek szervezésébe. Így kezdődött.
– A kétezres évek egyfajta hőskor volt a magyar könnyűzenei életben, minden informális, haveri alapon működött, óriási klubélet zajlott Budapesten, fénykorát élte az A38 Hajó, a Zöld Pardon, a Gödör. Koncertfotósként is dolgoztam, jártam az éjszakát – nosztalgiázik Zsófi. – Utólag jöttem rá, hogy ez az életforma megeszi az embert. Ez nem átlagos munkahely, teljesen le tudják szívni az energiádat, ha hagyod. Ez folyamatos szolgálat. Sok fiatal lánynak tetszik kívülről ez a világ, és hogy milyen jó lehet egy banda mellett dolgozni – én is ilyen voltam –, de itt nincs HR, nincs senki, aki megvédjen. Persze rengeteg sikerélmény is ért, amit nem vehet el senki. De maradjunk annyiban, hogy sokan járnak pszichológushoz egy ilyen munka után.

Teljes újratervezés

A csúcson saját kis szervezőcége volt, öt zenekart és három fesztivált vittek. Amikor azonban beütött a koronavírus-járvány, hirtelen megszűnt a koncertélet, Zsófi pedig már nem is vágyott az éjszakázásra.
– Ami huszonévesen még jópofa és bírható, az negyvenhez közelítve már kevésbé tűnik annak. A zenekarosdi lezárult, és más szempontból is teljes újrakezdésben voltam. Elváltam, a házasságom többek között arra ment rá, hogy nem jött össze a gyerek. Mindig akadt valami, amit meg kellett műteni rajtam, hol ciszta, hol sérült petevezeték, hol endometriózis. Ez utóbbiról ma már sokat lehet olvasni, de nálam ez fia­talkorban kezdődött, és akkoriban még a szót sem ismerték. Minden egyes menstruációkor marokszám szedtem a fájdalomcsillapítókat, de az orvosok csak széttárták a karjukat, hogy hát ez sajnos ilyen műfaj. Miután túl voltam az operációkon, inzulinrezisztens is lettem, évekig diétáztam, tényleg mindent megtettem, amit csak lehetett, hogy gyerekem szülessen. Nagyon szégyelltem magam, amiért nem jött össze, és sokáig nem is beszéltem róla senkinek. Közben egy csomó dolgot azért nem csináltam, mert úgy gondoltam, úgyis mindjárt jön a gyerek, akkor minek költsünk másra. A teniszt is ezért tettem takaréklángra. Jó sok év eltelt így, parkolópályára állított vágyakkal – meséli.
Harmincnyolc évesen ott állt egy válás után, gyerek nélkül, rengeteg felszabadult idővel. Először is belevágott egy karrierváltásba, és az időközben elvégzett humánökológiai képzéssel felfegyverkezve egy fenntarthatósággal és környezetvédelemmel foglalkozó online magazin főszerkesztője lett. Újra férjhez ment, és bár nagyon örülne, ha derült égből villámcsapásként kisbabát várna, erre negyvennégy évesen, ilyen előzmények után nem lát reális esélyt.
– Korábban sokat gondolkodtam azon, mégis hogy lehet gyerek nélkül élni. Milyenek lesznek a karácsonyok, mi lesz idős koromban, ha esetleg körülöttem már senki nem fog élni? Ezek borzasztó képek voltak. Aztán rájöttem, hogy negyvennégy éves vagyok, az életem nagy része eltelt gyerek nélkül, és tulajdonképpen majdnem mindennel elégedett vagyok: a munkámmal, a családommal, a hobbimmal. Sokan összetennék a két kezüket, ha olyan életük lehetne, mint nekem. Van egy csomó kedves ember, akinek nem lehet gyereke. Próbálok erre gondolni. De azért ez nehéz dolog.
Zsófi közel a negyvenhez újra elkezdett teniszezni. – Visszanyúltam ahhoz, amiben gyerekként a legjobb voltam, de aztán felnőttként mindig akadt valami – valós vagy vélt – akadálya annak, hogy folytassam. Tudtam, hogy mentálisan nem voltam jó benne, de arra gondoltam, felnőttként tudok ezen dolgozni.
Újra lejárt edzésekre, de bekapcsoltak a régi, gyerekkori reflexek, rettenetesen ideges volt a meccsek előtt, és bosszantó vereségeket szenvedett.
– Van, aki ezt úgy oldja meg, hogy felhajt egy pálinkát a kezdés előtt.