Egy ideje egyre többen tudatában vannak annak, hogy léteznek különböző mentális zavarok és pszichés rendellenességek, amelyekről az érintett ugyanúgy nem tehet, mint egy-egy testi betegségről. Enyhülni látszik a stigma azokon, akik lelki problémákkal keresnek fel szakembert, lassan kikopik a „dilidoki” is a szótárainkból, akárcsak a „minek menjek pszichológushoz, nincs velem semmi baj”, illetve a „nem vagyok őrült” hozzáállás is. Már értjük, tudjuk, hogy egy pszichológus nem megszerel és nem is csupán beszélget pénzért, hanem az önismereti útvesztőkben támogat, amíg válaszokat és megoldásokat keresünk. Ahogyan azt is, hogy, mondjuk, a depresszió egy betegség, amely esetén éppúgy külső segítséget kell kérni, mint tüdőgyulladáskor.
Súlyos szavak
Ez természetesen egyfelől jó, hiszen csökken a mentális problémákat övező tabu, és a válaszok utáni keresés elvezethet bennünket terapeutához vagy pszichiáterhez. De a sok félismeretnek bizony van hátulütője is. Mégpedig az, hogy ezáltal egyre többen érzik magukat szakértőnek, és kéretlen, téves, és emiatt akár ártó diagnózisokat, tanácsokat szórnak másokra saját megkérdőjelezhetetlenségük teljes tudatában.
Néhány évvel ezelőtt rohamosan terjedt a szokás, hogy a csalódást okozó exeket az emberek „narcisztikusnak” titulálják, azelőtt pedig a „pszichopata” volt divatban. A „traumatizál” is egészen széles jelentéstartalmat kapott, még a villamosvezető is „traumatizál”, amikor becsukja az orrunk előtt az ajtót.
A divatos kifejezések koronázatlan királya pedig a „toxikus”. 2018-ban még az év szavának is ezt választotta az Oxford szótár kiadója – akkor a lexikográfusok úgy döntöttek, hogy ez a szó volt a leginkább meghatározó, mondhatni leírta a korszellemet. Az angolból pedig a zenéből, filmekből, sorozatokból és internetes tartalmakból gyorsan lecsurgott a kifejezés hozzánk is. Toxikusnak, mérgezőnek bélyegzünk olyan helyzeteket, amelyekben kellemetlenül érezzük magukat, embereket, akikkel éppen nem jövünk ki jól. Toxikus a munkahelyünk, egyes munkatársaink, az anyósunk, a gyerek tanára, a partnerünk, a szomszédunk, a szomszéd macskája…
– Valóban megnövekedett az érdeklődés a téma iránt. És ezt nem csak én állítom, a Google keresési statisztikái is ezt támasztják alá – mondja Horkai Klaudia szexuálpszichológiai szakpszichológus. – Emellett az is jellemzővé vált, hogy nagyon könnyen ráhúzunk bizonyos jelzőket másokra, pusztán az alapján, hogy egy adott pillanatban éppen hogyan viselkedtek. Például gyakran mondjuk valakire, hogy narcisztikus, holott mindenkiben megtalálhatók bizonyos narcisztikus jellemvonások – ezek egy része az egészséges önbecsüléshez is szükségesek. Ugyanez érvényes az említett toxikusságra. Elég egy nekünk nem tetsző megjegyzés, vagy ha valaki ellentmond nekünk, és máris toxikusnak nevezhetjük. Pedig ez valójában nem egy hivatalos pszichológiai kifejezés, inkább olyan viselkedési mintákat ír le, amelyek tartósan fennállnak és mérgezők, tehát ártalmasak az érzelmi és mentális jóllétünkre. Ebben az értelemben a toxikus személy általában olyan, aki állandóan kritizál, manipulál, alacsony empátiát mutat, és érzelmileg kihasznál. Fontos azonban, hogy ez a jelenség legtöbbször csak más emberekkel való relációban és kontextusában értelmezhető, önmagában annál kevésbé – magyarázza a pszichológus.
Könnyű megoldások
Hogy miért terjedt el ennyire a fotelpszichológia, és miért szeretünk másokra pszichológiainak tűnő címkéket ragasztani, az ugyanarra vezethető vissza: közös igényünkre az önismeret és emberi psziché rejtelmei iránt.
Először is ott van a rengeteg szakértő, illetve laikus, akik elképesztő mennyiségű önsegítő és pop-pszichológiai (vagyis populáris, az átlagember számára is használható) tartalmat terjesztenek. Az önsegítő könyvek olyan témákat feszegetnek, amelyek széles tömegeket érintenek, mégis úgy érezzük, hogy épp számunkra aktuálisak. Nem véletlenül, hiszen egyetemes életeseményekről, normatív krízisekről szólnak, mint például párkapcsolati válságok, gyász, gyereknevelés, szülőkkel való konfliktusok. Ezek a könyvek – és most már podcastok, YouTube-műsorok, TikTok-csatornák – könnyed módját ígérik annak, hogy megoldjuk saját problémáinkat, hogy dolgozzunk magunkon, de a pszichológiának mindvégig csak a langyos felszínén maradnak. Természetüknél fogva nem is lehetnek képesek behúzni a mélybe, oda, ahol az igazi munka kezdődik, inkább csak gondolatébresztőnek jók, véli a szakember. Viszont azt a hamis érzést kelthetik bennünk, hogy általuk magunk is szakértői leszünk egy témának.
Az önsegítő piac hatalmas népszerűségét természetesen kihasználja a média is, a szaklapoktól kezdve a magazinokon át a bulvárig rendre találkozhatunk ilyen jellegű tartalmakkal. Aztán ott vannak a továbbra is népszerűségük csúcsán álló bűnügyi filmek és sorozatok. Zsizsegnek és összefolynak a definíciók, néhány rész és egy zacskó popcorn elfogyasztása után az egyszeri néző pedig magabiztosan suttogja másnap a kollégája fülébe, hogy a főnök bizony „pszi-cho-pa-taaa”. Akkor is, ha csak faragatlan, és akkor is, ha akár jogosan fogalmazott meg kritikát. Tehát ha folyton azt olvassuk, halljuk és látjuk, hogyan működnek a bizonyos személyiségzavarokkal élő emberek, mindenhol észrevenni véljük ezek jeleit. A sarki közértben, a vonaton, az utcán, saját közvetlen környezetünkben. Egy-egy tulajdonság alapján általánosítunk, címkézünk, démonizálunk.
Akkor is, amikor maga a tudomány, illetve a nemzetközi betegségosztályozási rendszerek sem mindig tartják stabil kategóriáknak a különféle személyiségzavarokat. A narcisztikus személyiségzavar például annyira vitatott, hogy majdnem törölték is a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének 2013-as kiadásából, részben azért, mert a pszichiátriai szakemberek nem tudtak megegyezni abban, hogy pontosan mi is ez. De egy közösségimédia-kommentben egy szempillantás alatt rásütjük egy ismeretlenre, hogy bizony az.
