„Én viszlek el életed legfontosabb randijára” – ígéri a kedves arcú buszvezető a Budapesti Közlekedési Központ új reklámplakátján. Vajon lehet neki hinni? – teszem fel magamnak a kérdést az Oktogonról a Kodály körönd felé sétálva. Lássuk csak! Négy éve, egy aranyfényes augusztusi délutánon éppen itt, a földalatti lépcsőfeljárójának sárga korlátjához dőlve láttam meg először azt, akivel nem sokkal később összekötöttem az életemet. A találkozást egy kis malőr előzte meg, annyira izgultam ugyanis, hogy véletlenül továbbmentem, de aztán gyors irányváltással visszaérkeztem a köröndre. 

Úgy negyven évvel korábban az, aki később az anyukám lett, nem akart felszállni a buszra. Úgy emlékezett, hogy egy csúnya, alacsony fiúnak ígért randit a házibuliban – ó, fergeteges beatkorszak! –, ám az, aki később a nagymamám lett, noszogatta, nézze csak meg magának a fiatalembert, utána még mindig ráér kikosarazni. Amikor a hetes busz ajtaja kinyílt, és az anyukám leszállt róla, ott állt egy magas ember, aki nem volt csúnya, és később az apám lett.

Megyünk visszafelé újabb negyven évet. A helyszín Óbuda. Egy általános iskolás fiú nap mint nap korábban indul el iskolába, mint feltétlenül szükséges volna. Egy lányra vár, hogy együtt utazhassanak a villamoson, és már ekkor is tudja, hogy egyszer, sok-sok villamosút múlva, feleségül fogja venni. Ők lettek az én nagypapám és nagymamám.

A minta nem reprezentatív, és az is biztos, hogy az ember kevésbé fontos, sőt, talán még rosszul sikerült randikra is elment metróval, busszal, villamossal. De nekem nincs okom rá, hogy másként szóljak azokhoz, akik úgy érzik, az a bizonyos legfontosabb még hátravan: Szálljatok fel!