A középkorú és idős amatőr sportolók az én hőseim, elájulok, milyen remekül festenek, milyen jó eredménnyel zárnak egy-egy maratont, hogy képesek teljesíteni az ironmant (3,86 km úszás, 180 km kerékpározás, 42 km futás). Az ősz hajú biciklisekkel és a szépkorú túrázókkal együtt ők mind példaképek számomra, de nemrég arra figyelmeztetett a gyógytornászom, hogy a kulisszák mögött nem minden olyan fényes.
A kirándulók, kerékpárosok, teniszezők és úszók jellemzően nem esnek túlzásokba; de az ultrafutók, a triatlonosok és a Spartanokon (speciális, futással kombinált akadályversenyen) indulók körében a vágyott teljesítmény túl gyakran felülírja az egészségügyi szempontokat. Így történhet meg, hogy a felkészülés és a verseny idején folyamatosan fájdalomcsillapítókat szednek, és hogy egy-egy nagyobb kihívást követően megosztják a befutóképet a közösségi médiában, majd hónapokig járnak kezelésekre, hogy egyáltalán mozogni tudjanak.
Azt, hogy a hobbiból verseny lesz, a könyves oldalakon is tetten érni: az ilyen témájú csoportok tagjai egyre gyakrabban esnek egymásnak azon, ki hány könyvet olvas, hogy a szépirodalom többet ér-e, és vajon annak nehezebb-e időt szakítania az irodalomra, aki három műszakban dolgozik, vagy annak, aki három kisgyereket nevel. Mióta kell a szórakozásban is teljesíteni?

MEGSZÓLAL A VÉSZCSENGŐ

Az embereknek szükségük van visszaigazolásra, hogy az ő létezésük ad valamit a családnak, a közösségnek vagy a vállalatnak. Elismerésre vágyunk, és ezért arra is hajlandóak vagyunk, hogy erőnkön felül dolgozzunk. Szerencsés esetben fokozatosan tudunk ebből engedni a korral, már nem feszülünk rá minden feladatra, ráadásul, ahogy telnek az évek, hellyel-közzel elérjük azt, amiért éveken át küzdöttünk (például lakásvásárlás, a hitel kifizetése, a gyerek érettségije), és akkor egy reggel felmerül a kérdés, hogy most mégis miért keljünk fel.
– Ilyenkor kell olyan célt találni, ami passzol, épít és előrevisz – mondja Viniczai Andrea coach. – Ha valaki elkezd egy tevékenységnek szenvedéllyel hódolni; legyen szó sportról, hobbiról, önkéntes munkáról, az számára is örömöt szerez, és nagyon inspiráló tud lenni a környezetének. Ehhez az kell, hogy flow-ban csinálja, de ne váljon a rabjává. Én a harmadik gyerekem születése után találtam ki, hogy megcsinálom az ironmant, mert azt akartam érezni, hogy engem még nem szabad leírni. Senki nem írt le, ez nyilvánvalóan a saját motivációm volt. Harminchét évesen megcsináltam, majd elkezdtem habzsolni a kihívásokat, és onnantól kezdve szinte minden hétvégére jutott verseny, hol futni mentem, hol triatlonozni. Az egyik szombaton hajnali négykor a konyhában főztem, hogy
a családnak meglegyen az ebéd, mielőtt elindulok. A kapkodásban elfelejtettem, hogy a szekrényajtót már kinyitottam, és ahogy hirtelen felálltam, teljes erőből nekicsapódtam, és minden rám esett. Úgy voltam vele, hogy nem érdekes, a verseny be van fizetve, mennem kell. A férjem bejött, és nem litániázott, csak annyit kérdezett: „Meddig akarod ezt csinálni?” Ez az „ezt” engem eléggé kijózanított, akkor jöttem rá, hogy nem lehet, hogy csak erről szóljon az életem. Szép lassan visszavettem, átalakítottam a sportolásomhoz való viszonyomat. Most hetente kétszer kosarazom közösségben, és a magam kedvére futok.

ÉSZREVENNI A VALÓSÁGOT

Nagyon nehéz józannak maradni egy olyan korszakban, ami az állandó összehasonlításról szól. Akár akarjuk, akár nem, a közösségi médiában folyamatosan azt látjuk, hogy bezzeg ő két gyerek mellett heti kétszáz kilométert fut, a másik mennyivel előrébb jár a karrierjében, a harmadiknak tökéletes teste van, a negyediknek meg saját lekvárokkal, befőttekkel teli kamrája. Kimondatlan, de nagyon is látható a verseny az élet minden területén, és emiatt beleeshetünk abba a csapdába, hogy nem a saját ügyességünket és fejlődésünket mérjük, nem az erőfeszítéseinket ünnepeljük, hanem a többiekkel hasonlítjuk össze magunkat. Elkezdünk futni a mókuskerékben, és egy idő után már nemcsak a magunk kedvéért tesszük, hanem azért is, mert úgy érezzük, hogy a környezet figyel, és elvárja az eredményeket.
A teljesítménnyel kapcsolatban könnyen úgy járunk, mint az egyre melegedő vízben lassan megfővő béka. A hónap dolgozója cím tartást ad, de elvárásokat is hoz magával; a napi öt-nyolc kilométerből gyorsan lesz félmaraton, majd maraton; ha kisült az első házi kovászos cipó, cikinek érezzük a bolti kenyeret megvenni. Nehéz észrevenni, amikor a munka vagy a hobbi
elkezd egyre több mindent kiszorítani az életünkből, egyfajta felhőbe kerülünk, és a külvilágból érkező figyelmeztetések nem érnek célt.
– A megjegyzéseket mindenki hajlamos elhessegetni, de ha mégis felmerül bennünk a kétség, akkor remek megoldás, ha kiválasztunk öt megbízható, őszinte embert, és felteszünk nekik pár kérdést – mondja Vini­czai Andrea. – Megkérdezhetjük, hogy mi az első szó, ami a másiknak eszébe jut rólunk, milyennek lát, mi az, amin változtatnunk kellene. Ehhez persze érett
személyiség szükséges, hogy elbírjuk azt, amit hallunk.
Ha megvannak a válaszok, akkor összeáll egy határozott kép, amin érdemes segítő szakemberrel együtt dolgozni, de akinek megvan a kellő önreflexiója, az maga is elkezdhet gondolkodni, vajon mit jelent, ha mindenki egy hipergyors vonathoz hasonlítja, amin nincs fék, vagy egy robotpilóta által vezérelt repülőnek látja. Nincs mindenkinek pénze arra, hogy elköteleződjön egy hosszú távú terápiára vagy coachingra, de akadnak megoldásfókuszú rapidterápiák, amelyek két-három alkalommal arra az egy problémára keresnek megoldást, ami a legnagyobb gondot okozza. Segíthet a naplózás is; el kell kezdeni írni – papírra, telefon jegyzetébe, Excel-táblázatba –, hogy a nap folyamán mire mennyi idő ment el. Ez mindössze pár perc délben, délután, majd este, és két hét után jól láthatóan kirajzolódik, hogy mik azok a tevékenységek, amelyekre a legtöbb időt szánjuk, és mi az, amire nagyon keveset.

MIT NYER, MIT VESZÍT?

Már csak azért is érdemes a teljesítményhez való saját hozzáállásunkat megvizsgálni, mert sok elemét észrevétlenül ráerőltethetjük a gyerekeinkre.
– Ez a problémakör a terápiákban jellemzően a perfekcionizmus, a maximalizmus és a teljesítménykényszer kapcsán jelenik meg, és ezek nőkre, férfiakra egyaránt jellemzőek lehetnek – mondja Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus. – Akinek már nincs riválisa, az saját magával versenyez, az idővel, a távolsággal, a mennyiséggel. Réges-rég túlteljesít, de még mindig nem elégedett, még többet akar, pedig senki nem várja el tőle. Ne felejtsük el, hogy a teljesítésben van öröm: remek érzés legyőzni az ellenfelet, ügyesebbnek bizonyulni
a kollégáknál, egyre jobb eredményeket elérni, de akkor már gond van, amikor mindent fel kell áldozni érte. Amikor a párkapcsolat, a családi élet, a testi vagy lelki egészség sérül azért, mert valaki csak a teljesítményben találja meg az örömét, akkor érzi magát értékesnek. Ezeknél az embereknél gyakran a gyerekkorban találjuk meg az okokat, ők sokszor kizárólag az eredményeikkel váltottak ki elismerést, szeretetet. A társas kapcsolatok és a pillanat megélésének örömét nem tudják értékelni, számukra az elégedettséget kizárólag a teljesítmény hozza létre, csak akkor fekszenek le boldogan, ha aznap jól teljesítettek.