A középkorú és idős amatőr sportolók az én hőseim, elájulok, milyen remekül festenek, milyen jó eredménnyel zárnak egy-egy maratont, hogy képesek teljesíteni az ironmant (3,86 km úszás, 180 km kerékpározás, 42 km futás). Az ősz hajú biciklisekkel és a szépkorú túrázókkal együtt ők mind példaképek számomra, de nemrég arra figyelmeztetett a gyógytornászom, hogy a kulisszák mögött nem minden olyan fényes.
A kirándulók, kerékpárosok, teniszezők és úszók jellemzően nem esnek túlzásokba; de az ultrafutók, a triatlonosok és a Spartanokon (speciális, futással kombinált akadályversenyen) indulók körében a vágyott teljesítmény túl gyakran felülírja az egészségügyi szempontokat. Így történhet meg, hogy a felkészülés és a verseny idején folyamatosan fájdalomcsillapítókat szednek, és hogy egy-egy nagyobb kihívást követően megosztják a befutóképet a közösségi médiában, majd hónapokig járnak kezelésekre, hogy egyáltalán mozogni tudjanak.
Azt, hogy a hobbiból verseny lesz, a könyves oldalakon is tetten érni: az ilyen témájú csoportok tagjai egyre gyakrabban esnek egymásnak azon, ki hány könyvet olvas, hogy a szépirodalom többet ér-e, és vajon annak nehezebb-e időt szakítania az irodalomra, aki három műszakban dolgozik, vagy annak, aki három kisgyereket nevel. Mióta kell a szórakozásban is teljesíteni?
MEGSZÓLAL A VÉSZCSENGŐ
Az embereknek szükségük van visszaigazolásra, hogy az ő létezésük ad valamit a családnak, a közösségnek vagy a vállalatnak. Elismerésre vágyunk, és ezért arra is hajlandóak vagyunk, hogy erőnkön felül dolgozzunk. Szerencsés esetben fokozatosan tudunk ebből engedni a korral, már nem feszülünk rá minden feladatra, ráadásul, ahogy telnek az évek, hellyel-közzel elérjük azt, amiért éveken át küzdöttünk (például lakásvásárlás, a hitel kifizetése, a gyerek érettségije), és akkor egy reggel felmerül a kérdés, hogy most mégis miért keljünk fel.
– Ilyenkor kell olyan célt találni, ami passzol, épít és előrevisz – mondja Viniczai Andrea coach. – Ha valaki elkezd egy tevékenységnek szenvedéllyel hódolni; legyen szó sportról, hobbiról, önkéntes munkáról, az számára is örömöt szerez, és nagyon inspiráló tud lenni a környezetének. Ehhez az kell, hogy flow-ban csinálja, de ne váljon a rabjává. Én a harmadik gyerekem születése után találtam ki, hogy megcsinálom az ironmant, mert azt akartam érezni, hogy engem még nem szabad leírni. Senki nem írt le, ez nyilvánvalóan a saját motivációm volt. Harminchét évesen megcsináltam, majd elkezdtem habzsolni a kihívásokat, és onnantól kezdve szinte minden hétvégére jutott verseny, hol futni mentem, hol triatlonozni. Az egyik szombaton hajnali négykor a konyhában főztem, hogy
a családnak meglegyen az ebéd, mielőtt elindulok. A kapkodásban elfelejtettem, hogy a szekrényajtót már kinyitottam, és ahogy hirtelen felálltam, teljes erőből nekicsapódtam, és minden rám esett. Úgy voltam vele, hogy nem érdekes, a verseny be van fizetve, mennem kell. A férjem bejött, és nem litániázott, csak annyit kérdezett: „Meddig akarod ezt csinálni?” Ez az „ezt” engem eléggé kijózanított, akkor jöttem rá, hogy nem lehet, hogy csak erről szóljon az életem. Szép lassan visszavettem, átalakítottam a sportolásomhoz való viszonyomat. Most hetente kétszer kosarazom közösségben, és a magam kedvére futok.
ÉSZREVENNI A VALÓSÁGOT
Nagyon nehéz józannak maradni egy olyan korszakban, ami az állandó összehasonlításról szól. Akár akarjuk, akár nem, a közösségi médiában folyamatosan azt látjuk, hogy bezzeg ő két gyerek mellett heti kétszáz kilométert fut, a másik mennyivel előrébb jár a karrierjében, a harmadiknak tökéletes teste van, a negyediknek meg saját lekvárokkal, befőttekkel teli kamrája. Kimondatlan, de nagyon is látható a verseny az élet minden területén, és emiatt beleeshetünk abba a csapdába, hogy nem a saját ügyességünket és fejlődésünket mérjük, nem az erőfeszítéseinket ünnepeljük, hanem a többiekkel hasonlítjuk össze magunkat. Elkezdünk futni a mókuskerékben, és egy idő után már nemcsak a magunk kedvéért tesszük, hanem azért is, mert úgy érezzük, hogy a környezet figyel, és elvárja az eredményeket.
A teljesítménnyel kapcsolatban könnyen úgy járunk, mint az egyre melegedő vízben lassan megfővő béka. A hónap dolgozója cím tartást ad, de elvárásokat is hoz magával; a napi öt-nyolc kilométerből gyorsan lesz félmaraton, majd maraton; ha kisült az első házi kovászos cipó, cikinek érezzük a bolti kenyeret megvenni. Nehéz észrevenni, amikor a munka vagy a hobbi
elkezd egyre több mindent kiszorítani az életünkből, egyfajta felhőbe kerülünk, és a külvilágból érkező figyelmeztetések nem érnek célt.
– A megjegyzéseket mindenki hajlamos elhessegetni, de ha mégis felmerül bennünk a kétség, akkor remek megoldás, ha kiválasztunk öt megbízható, őszinte embert, és felteszünk nekik pár kérdést – mondja Viniczai Andrea. – Megkérdezhetjük, hogy mi az első szó, ami a másiknak eszébe jut rólunk, milyennek lát, mi az, amin változtatnunk kellene. Ehhez persze érett
személyiség szükséges, hogy elbírjuk azt, amit hallunk.
Ha megvannak a válaszok, akkor összeáll egy határozott kép, amin érdemes segítő szakemberrel együtt dolgozni, de akinek megvan a kellő önreflexiója, az maga is elkezdhet gondolkodni, vajon mit jelent, ha mindenki egy hipergyors vonathoz hasonlítja, amin nincs fék, vagy egy robotpilóta által vezérelt repülőnek látja. Nincs mindenkinek pénze arra, hogy elköteleződjön egy hosszú távú terápiára vagy coachingra, de akadnak megoldásfókuszú rapidterápiák, amelyek két-három alkalommal arra az egy problémára keresnek megoldást, ami a legnagyobb gondot okozza. Segíthet a naplózás is; el kell kezdeni írni – papírra, telefon jegyzetébe, Excel-táblázatba –, hogy a nap folyamán mire mennyi idő ment el. Ez mindössze pár perc délben, délután, majd este, és két hét után jól láthatóan kirajzolódik, hogy mik azok a tevékenységek, amelyekre a legtöbb időt szánjuk, és mi az, amire nagyon keveset.
MIT NYER, MIT VESZÍT?
Már csak azért is érdemes a teljesítményhez való saját hozzáállásunkat megvizsgálni, mert sok elemét észrevétlenül ráerőltethetjük a gyerekeinkre.
– Ez a problémakör a terápiákban jellemzően a perfekcionizmus, a maximalizmus és a teljesítménykényszer kapcsán jelenik meg, és ezek nőkre, férfiakra egyaránt jellemzőek lehetnek – mondja Falucskai Henriett klinikai szakpszichológus. – Akinek már nincs riválisa, az saját magával versenyez, az idővel, a távolsággal, a mennyiséggel. Réges-rég túlteljesít, de még mindig nem elégedett, még többet akar, pedig senki nem várja el tőle. Ne felejtsük el, hogy a teljesítésben van öröm: remek érzés legyőzni az ellenfelet, ügyesebbnek bizonyulni
a kollégáknál, egyre jobb eredményeket elérni, de akkor már gond van, amikor mindent fel kell áldozni érte. Amikor a párkapcsolat, a családi élet, a testi vagy lelki egészség sérül azért, mert valaki csak a teljesítményben találja meg az örömét, akkor érzi magát értékesnek. Ezeknél az embereknél gyakran a gyerekkorban találjuk meg az okokat, ők sokszor kizárólag az eredményeikkel váltottak ki elismerést, szeretetet. A társas kapcsolatok és a pillanat megélésének örömét nem tudják értékelni, számukra az elégedettséget kizárólag a teljesítmény hozza létre, csak akkor fekszenek le boldogan, ha aznap jól teljesítettek.
Akiben teljesítménykényszer munkálkodik, az hajlamos a gyerekeitől is kiemelkedő eredményeket elvárni, mert nála ez van elöl az értékrendben.
A mintát nemcsak azzal adja át, hogy az asztalhoz ülteti az iskolást, és nem állhat fel, amíg az összes házi feladat nem tökéletes, de azzal is, ha a beszélgetések mindig eredményorientáltak (Milyen jegyet kaptál? Hány gólt lőttél? Hányadikként jutottál tovább?), és nem kérdezi meg, hogy mit játszottak az udvaron, miről beszélgettek napköziben, kikkel utazott haza a buszon. Ezeket az anyákat és apákat nem érdeklik az emberi kapcsolatok, és jellemzően úgy kapcsolódnak a gyerekeikhez, hogy kikérdezik, számonkérik, edzik őket. Ha jó jegyet hoz, jó eredményt ér el, az természetes, nem jár érte dicséret, de ha rosszul teljesít, akkor jön a szidás. Egy teljesítményorientált szülőt nem érdekelnek a miértek, csak az eredmények, a kapcsolatorientált szülő ezzel szemben kíváncsi az okokra, igyekszik segítséget nyújtani, megoldást kínálni, és elfogadja, hogy vannak tantárgyak vagy tevékenységek, amelyekből megfelelő a hármas és a tizedik hely is.
CSAK AZ ÖTÖS JÓ?
A rendszerváltást követően egyfajta váltás következett be a nevelés terén; korábban az volt a legfontosabb, hogy a gyerek minél jobb eredményeket produkáljon, ám az ezredforduló környékén előtérbe került az is, hogy a csemete kiteljesedhessen. Mára az olló szélesre nyílt; egyik oldalon azok a szülők találhatók, akiknek csak a jegy, a nyelvvizsga, a matekverseny számít. Őket azért kritizálják, mert a versenyistállóban biztosan megnyomorodik az iskolás. A másik oldalon pedig azok a szülők állnak, akik a versengés lehetőségét is kerülik, ne legyen értékelés, ne legyen elvárás, hadd fejlődjön mindenki a maga tempójában. Tőlük viszont mindig azt kérdezik, hogyan fog majd a kicsi felnőttként a való világban boldogulni.
– Kell hogy egy gyerek megtanulja odatenni magát, energiát fektetni valamibe, de nagyon fontos, hogy ezt ne a szeretetért tegye – magyarázza a pszichológus. – Szeressem őt mindentől függetlenül, feltételek nélkül, de értékeljem a teljesítményét, örüljek az eredményeinek és az örömének. A lustaság gyakran ott jelenik meg, ahol nincs sikerélmény. A cél az, hogy megtanulja: a befektetett munkának megvan az eredménye, ezért érdemes csinálni. Az ő teljesítménye legyen az ő öröme, amiben osztozom. Ne az én kedvemért dolgozzon, hanem a saját sikereiért, és ez igaz a tanulásra, a sportra, a zenére, bármilyen hobbira. A teljesítmény életkorral, élethelyzettel és a környezettől függően változik. Lehet, hogy a kisiskolás kap egy olyan tanító nénit, akitől megtáltosodik, és akit el akar kápráztatni, ezért egyre több energiát fektet a tanulásba. És persze léteznek nehezebb korszakok, a kamaszkorra jellemző egy általános lustaság, mégis fel lehet nőni a feladatokhoz. Számít a teljesítmény, de sokkal többet számít az egészség, és mindennél fontosabb, hogy kiegyensúlyozott, boldog gyereket neveljünk.
Fotó: Getty Images
