Hétfő reggel hét harminc, a gyerekek álmosan nyammogják a reggelit, a kotyogós sípol, éppen elkészül a kávé, amikor a szomszéd kopog az ajtón. Marie-Hélène az, a belga nő, hozza Christof nevű fiát, és kéri, hogy húsz percre felügyeljünk rá. A legkisebb gyerekük belázasodott, azzal indul az orvoshoz, de csak miután kikísérte a nagyot az iskolabuszhoz. A férje épp az ameri­kaiak­kal videótelefonál, amint leteszi, jön a kisfiúért,­ és elviszi az oviba. „Megtennéd, hogy vigyáztok rá?” Persze, bólogatok, és már veszem is át egyik ­kezemmel a zoknis gyereket, másikkal a kis gumicsizmát.
Christof az asztalhoz ül, vágok neki egy szelet kalácsot, álmos még ő is, nehezen indul a hétfő reggel.
A legkisebb lányom és Christof egy nap különbséggel születtek. Legjobb barátok, pont egyforma magasak, és ugyanazt szeretik játszani: leginkább oda-vissza rohangálni az udvaron, és kiabálni közben. Ha nyaralni megyünk, az utolsó napokban Rózi mondogatja, hogy ­hiányzik Christof.
Ők az egyik szomszédaink.
Én vagyok az a nő, aki bárhová költözik, már az első nap becsönget a szomszédokhoz. Én vagyok az a sokaknak kínos szomszéd, aki bemutatkozik, az ajtóban ácsorog, és invitálja őket, hogy jöjjenek, álljanak meg egy kávéra vagy egy pohár borra, ismerkedjünk.
Sok helyen éltem, sokszor költöztem, egyedül, majd férjjel, egy, két, majd három gyerekkel, Szlovákiába, Magyarországra, Egyiptomba, mikor hová, kis bőrönddel vagy megpakolt csomagtartóval, kis stúdiólakásba, belvárosba a kebabos fölé, hangos olasz fiúk mellé, csupa arab nagycsaládos közé Tunéziába, gyári munkások mellé Pozsonyban egy panelbe, vagy épp egy csöndes, elegáns budai kerületbe. Mindig ott éreztem magam a legjobban, ahol a szomszédokkal valamilyen kapcsolatot ki tudtam alakítani.