Bár lassan húsz éve, hogy újságírói pályára léptem, mind a mai napig emlékszem rá, mennyire sokkolóan hatott rám első munkahelyem személytelensége. Míg a főiskolán tanáraim beültek mellém az iskolapadba, hogy aztán mondatról mondatra elemezzék, javítsák vagy darabjaira szedjék az írásaimat, első „valóságos” cikkemre semmiféle reakció nem érkezett. Még csak egy válaszlevelet sem kaptam. Onnan tudtam, hogy teljesítettem a feladatot, hogy másnap publikálták az írást. Ezek után csak elképzeléseim lehettek arról, hogy az e-mailben elküldött Word-dokumentumok sorsa hogyan alakul: lelki szemeim előtt láttam, ahogy valamelyik szerkesztő a sokadik kávéja felett megnyitja, rutinosan kigazolja, majd felteszi, hogy aztán a világhálón alig pár órát „éljen”. Kezdőként még nem tudtam, az online újságírás elképzelhetetlenül sebes szakma: nincs idő hosszan levelezni szerkesztési elvekről, szóismétlésről, pláne nem a bizonytalanságaimról. Évekbe telt, mire megtanultam, abban a szerkesztőségben hiába várom a visszajelzést, a megerősítést, ne adj’ isten a fél mondat dicséretet, jobban teszem, ha kétségeimmel volt tanáraimhoz, kollégáimhoz fordulok, akik konstruktív kritikái mindig megtartottak. A visszajelzés fájó hiánya nemcsak bennem ébresztett emlékeket, de egy kedves, névtelenséget kérő ismerősömben is, aki egy kávé mellett mesélte el, mit jelent az, ha a megerősítés az ember tulajdon házasságában sincs meg.
Legyen szó magánéletről vagy munkáról, a pozitív megerősítéseket a mai világban szűken mérik, pedig a visszajelzés, ami gyakran nem kerül semmibe, önbizalmat ad, és jobb teljesítményre sarkall.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta
1490 forintért.
