A legtöbben fekete-fehérben láttuk az énekeseket, mivel a színes adások kísérleti sugárzását ugyan megkezdték már, de a közvetítésükre alkalmas tévékészülékek még fehér hollónak számítottak hazánkban. 

A szilveszteri műsor össznemzeti kérdés volt, készítését állambiztonsági szintű titoktartás övezte. A Rádióújság nyilvánosságra hozta a közreműködők névsorát, de mélységes hallgatásba burkolózott arra vonatkozóan, hogy a fellépők mivel szórakoztatják majd a nagyérdeműt. A családokban heves vita alakult ki, hogy a tévészilvesztert nézzék-e, vagy hallgassák inkább a rádió­kabarét, amin mindig jobban lehet nevetni. Esetleg be se kapcsolják a televíziót, rádiót, helyette inkább Illés, Beatles vagy Máté Péter szóljon a vadiúj kazettás magnóról. A legtöbbször mindez egyszerre ment, némi káoszt­ okozva, ám kellő mennyiségű cseresznyepálinka, szovjet vodka és pezsgő elfogyasztása után ez már senkit sem zavart.

A hetvenes-nyolcvanas években a tévébemondók, műsorvezetők szinte családtagnak számítottak, szerették őket az emberek. Ezért amikor szilveszterkor a megszokottól eltérő szerepekben és jelmezekben mutatkoztak, hatalmas sikert arattak. Kiderült, hogy Takács Marikának operett-primadonná­hoz illő hangja van, Tamási Eszti remek bohóc, a savanyú képű Varga Jóska meg kellemes baritonban képes közölni a nagyvilággal, mennyire „vágyik egy nő után”.  Ki hitte volna, hogy Kudlik Júlia és Antal Imre a legkiválóbb szórakoztatók, az orosz táncshow-jukat vagy az alpesi jódlizós jelenetüket ma is megnézhetjük a legnagyobb videómegosztón – semmit nem veszítettek a szellemességükből.

1972 szilveszterén pedig bekövetkezett a csoda, maga Gina Lollobrigida tűnt fel a magyarok fekete-­fehér képernyőjén. Negyvenes évei közepén járt, gyönyörű volt csupa rojt, csillogó ruhájában, melyből néha-néha kivillantak tökéletes idomai. Vitray Tamás kissé félszegen, Antal Imre viszont profi módon táncolt a világhírű ­Lollóval, aki még énekelt is egyet a magyaroknak.

NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú

A szilveszteri műsorokat olyan sokan nézték, hogy jó néhány vicc, jelenet szólásmondásként maradt meg a népi emlékezetben, éppúgy, ahogy a népmesék. Aki elég korán született, biztosan emlékszik Márkus László és Almási Éva fergeteges humorú jelenetére, melyben a főhős apró foszlányokra tép egy vadonatúj, modern fotelt, mert nem fér a fejébe, hogy „mi kerülhet ezen a fotelen hétezer-kétszáz forintba?!”.

Kern András rádiókabaré-beli jelenete is közkinccsé vált: 

„– Érdeklődöm, hogy az NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú, megérkezett-e már. 

– Kitől tetszik érdeklődni? 

– Nem Vasedény? 

– Nem, én Weiner elvtársra várok. 

– Be tetszett jönni a vonalba…” 

Igen, akkoriban a telefonhelyzet önmagában is kész vicc volt.

Jót mulattunk az Azt írja az újság… című rádió­kabaré-jeleneteken is. Lujza (Psota Irén) és Jenő (Major Tamás) hétfő esti társalgásaiba hallgathattunk bele. 

„ – Jenő, mit szólsz a lakbérrendelethez? Én úgy örülök neki. 

– Örülök, hogy örülsz. És miért örülsz? 

– Mert csak hat forint lesz a lakbérünk. 

– Honnan veszed, hogy hat forint lesz a lakbérünk? Egy négyzetméter hat forint. 

– De te itthon csak egy négyzetméteren laksz, Jenő, a tévétől a fotőjig.” 

Ez lehetett az a bizonyos, a korszakban szokásos „szelep”, amivel a felgyülemlett gőzt próbálták kiengedni a fejekből…

A szilveszter legfontosabb kérdése volt, lesz-e Hofi a tévében. A nép többnyire megkapta a kedvencét, azt a kisembert, aki akár ő is lehetne, helyette, az ő nyelvén mondja ki, amit ő nem tud vagy nem mer. A foci már akkoriban is a magyarok méltóságtudatának fontos része volt. Így, amikor Ausztriával döntetlent játszottunk, Hofi azt is megmagyarázta: 

„– Azért nem lőttünk, mert a kapufa az henger alakú volt, és nem szögletes – nyilatkozott a csatár. 

– Így van! – helyeselt a riporter. 

Ez, kérem, azt jelenti lefordítva, hogy futballberkekben minden vezető a helyén van, mindenki ért hozzá – a kapufa a hibás. Az a hülye akác…”