„Meghatározók a vidéki gyökereim” – Interjú Dr. Varga Eszterrel, a Cápák között befektetőjével

A cápa könyörtelen ragadozó, egy harapással kettéhasítja áldozatát. A sikeres vállalkozókra talán a Tőzsdecápák című film miatt ragadt rá a név. Dr. Varga Eszter jogász, coach, egy pénzügyi részvénytársaság alapítója-társtulajdonosa, vállalkozó. Meg társ, anya – és a Cápák között című műsor egyik zsűritagja, aki a saját pénzét fekteti be ígéretes vállalkozásokba. Egyáltalán nem tűnik veszélyes ragadozónak, hanem egy tehetséges, vidám és keményen dolgozó nőnek. Aki a képernyőn is igen szórakoztató tud lenni.

Keresték már korábban is, hogy szerepeljen a műsorban, de nem vállalta. Mitől tartott?
A banki munkát – ebben élek évtizedek óta – és a coaching tevékenységet magas szintű diszkréció és titoktartás övezi, és ehhez nem feltétlenül tesz hozzá a nyilvánosság. De Máté Kriszta, a műsor producere évről évre rákérdezett, nincs-e kedvem mégis csatlakozni. És mivel kitartó ember vagyok, én is értékelem a kitartást. A másik dolog, ami miatt meggondoltam magam: betöltöttem az ötvenet, és feltettem magamnak a kérdést, mit csinálnék másképp. Úgyhogy végül rábólintottam: jó, akkor most kipróbálom magam cápaszerepben.
Mit csinálna még másképp?
Hosszas önreflexió, önmagamra, önmagamba tekintés során arra jöttem rá, hogy az edukáció, az oktatás fontosabb számomra, mint gondoltam. Amikor nagy banknál dolgoztam, és most, a saját cégemben is egyszerre vagyok bankár, tanácsadó és coach. Vagyis tanácsokkal is szolgálok vállalkozóknak, egy kicsit nevelgetem is őket, és felteszem a megfelelő kérdéseket. A műsorral többeket érek el. Ha ennek hatására egy vállalkozás sikeresebb lesz, vagy egy vezető jobbá, profibbá válik, ez nekem már megérte. Ami egy kicsit bánt, hogy sokan azt hiszik, ez egy előre megírt műsor, mi szerepet játszunk, és fizetést kapunk érte. Hogy gyakorlatilag nem is valósak a befektetések, és nem is a saját pénzünket kockáztatjuk. Miközben az a helyzet, hogy őrült nagy a titoktartás, és a cápák akkor látják először a vállalkozót, amikor az a stúdiófelvételre belép. Nem kapunk fizetést, és minden beszélgetés a vállalkozóval ott és akkor történik.
A műsor önt is megváltoztatta?
Még dolgozik bennem a hatása. Egyrészt érdekes volt a kamerák előtt létezni. Ez egy teljesen új világ számomra: olyan, mintha Alice Csodaországába kerültem volna; kisminkelnek, megcsinálják a hajamat, és a stáb a tenyerén hordoz. Mivel sok gyereket nevelek, általában rettenetesen kevés az önmagamra fordított idő, ezért, bevallom, mindez jólesett és élvezetesnek találtam. Viszont megszoktam, hogy a munkám közben mindent kontroll alatt tartok. Ezt egy tévéműsor szereplőjeként el kell engedni: különös volt számomra, hogy néha csak figyeljek arra, ami történik, és pusztán legyek jelen. Talán a harmadik forgatási napon éreztem, hogy megérkeztem, ellazultam, önmagam tudok lenni, és már nem zavar a kamera.
Mi jellemző ránk, nézőkre? Elég bátrak vagyunk vállalkozni?
Sokan beleugranak, megpróbálják, de hamar feladják, és az első nehézségnél visszaeveznek kényelmesebb és biztonságosabb vizekre. Persze azt is el kell mondanom, hogy nem vagyunk egyszerű gazdasági környezetben, úgyhogy nagyon jó üzleti ötletre és elköteleződésre van szükség egy vállalkozáshoz. Rocky-szerű, bokszolói kitartás kell hozzá.
Ön mindig hangsúlyozza, hogy amikor arról dönt, kivel kezd közös vállalkozásba, a legelső az emberi faktor.
Hiszek benne, hogy olyan ez, akár a párkapcsolat: az első benyomás, a zsigeri megérzés nagyon fontos. Hiszen ha tulajdonostársak leszünk, az komoly és szoros kapcsolat, amelyben érezni kell a kémiát. Ha a kémia stimmel, akkor nézem csak meg, elég izgalmas-e az iparág számomra. Ezután jön az is, hogy elemzem a gazdálkodás adatait, hogy befektetésre alkalmas-e a vállalkozó. Az első benyomást a szokásos banki elemzés követi, és annak a végén juthatunk el a befektetésig.
Mitől lesz valaki sikeres?
A sikerhez cél, bátorság, akarat és elkötelezettség kell. Az, hogy mindenáron, szenvedélyesen meg akarjuk valósítani a célunkat, hogy legyen önbizalmunk. Hogy higgyünk magunkban és abban, hogy meg tudjuk csinálni. Nem is mindig a szülői hatás eredménye ez. Sőt, még csak nem is az iskolán múlik: több sikeres ember egyetemi végzettség nélkül is vígan elboldogul az üzleti életben. Ők az „ősvállalkozók”. Én nem ilyen voltam. Egy Szeged környéki kis faluban nőttem fel. A szüleim a Taurus Gumigyárban dolgoztak. Szépen jártam a faluban az általános iskolába, aztán középiskolába, utána pedig egyetemre. Elkezdtem bankban dolgozni. És csak utána jött az impulzus, hogy vállalkozzak. Ez Bánfai Gergő kollégámnak köszönhető, aki arra biztatott, hogy azt, amivel a bankban foglalkozunk, tulajdonképpen mi magunk is meg tudjuk csinálni. Először furcsán néztem rá, hiszen a pénzintézeti tevékenységhez sok pénz kell. És bármennyire jól kerestünk is a banknál, annyink azért nem volt, hogy pénzintézetet tudjunk alapítani. 2004-ben aztán komoly meglepetésként ért, hogy sokan adtak volna pénzt, hogy elindulhassunk. Ez erős visszaigazolás volt számomra, hogy bíznak bennünk a befektetők, akik egyébként egykori banki ügyfeleink voltak. Ennek most már lassan húsz éve: banki karrierrel kezdtük, és utána váltunk vállalkozóvá.
Fontos, hogy vidéki gyökerekkel rendelkezik?
Nagyon. Nehezen adom fel. Ha valamilyen akadállyal szembesülök, egy másodpercre megtorpanok, de azután azonnal átkapcsolok „megoldó üzemmódba”. Tényleg olyan, mint a Rockyban a tizenhetedik menet: addig mászom-ugrom, míg valahogy minden sínre nem kerül. Kitartó vagyok és szorgalmas – és ez abszolút a faluból jön, ezt láttam, ezt tanultam. De most is faluban lakunk. Kell egy kert, ahova kilépek, kell a tér, a friss levegő… Így érzem jól magam.
Mit hozott a gyerekkorából?
Hangos és vidám gyerekkorom volt. Nagy szeretetben éltem a családommal, és ez most is így van. Apukám volt a helyi focicsapat edzője, de muzsikált is a lakodalmakban. Emblematikus figurának számított a faluban, sokan jöttek hozzánk, és nagy szeretet ölelt körbe. Anyukám állandóan sütött valamilyen süteményt. Őrületes pezsgésben éltünk. Mindenki ott volt a másiknak, és amikor már nem bírtuk egymagunk az idénymunkát, mindig besegített valaki, mert természetesnek tartottuk, hogy a közösségben segítjük egymást. Volt pingpongasztalunk is, rengeteget játszottunk. Most ugyanúgy jönnek hozzánk, a gyerekeinkhez, gyakran van nálunk valaki.
Büszkék önre az otthoniak?
Igen. Anyukám Szegeden él, ő azért többet találkozik a régi falusi barátokkal, ismerősökkel. Abszolút figyelnek.
Irigységet nem tapasztal?
Nem. Vagy csak nem érzékelem. Olyan emberek vesznek körül, akik együtt örülnek velem és a sikereinknek.
Négy gyereket nevelnek. Hogyan képesek összerakni a hétköznapokat?
Egy jó férjjel, Péterrel. Akkor vagyunk jól, ha jó közösségben vagyunk. Ennek a legkisebb egysége a család, és azt gondolom, a miénk jó egység. A szervezés külön Messenger-csoportban folyik, a neve „Rém rendes család”. A logisztika, hogy ki mikor és hova rohan – hát az persze rémálom. Filmet vagy sorozatot lehetne forgatni belőle. Mindez hangosan, vidáman, kicsit nápolyi stílusban zajlik. Aztán persze előfordult, hogy novemberben, amikor húsz fok volt odakint, még nem pakoltam el a nyári cuccokat. Közben meg már azzal jöttek a gyerekek, hogy hány hét van hátra az adventi díszítésig. Merthogy azért tele vagyunk jó kis hagyományokkal és rituálékkal, és azt nagyon várják a gyerekek. És segítenek is: van, hogy a nagyobbak a kicsikkel tanulnak. Rozi tizenhárom éves, most fog fölvételizni, Zsiga pedig ötödikes. A két kicsi versenysportol, valaki mindig meccset játszik hétvégén. Bár a nagymamák vidéken élnek, azért ők is segítenek, amikor tudnak.
Miért íratta őket magyar–kínai két tannyelvű iskolába?
Szerintem ma lehetetlen megmondani, mi lesz a jövőben jó munkakör és jó állás; nemhogy tíz évre, de öt évre sem látunk előre. Viszont az biztos, hogy jó, ha nyelvet tanulnak. Az angol szinte már kötelező, és egyszer csak rátaláltam a Magyar–Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumra. Egész Európában ez az egyetlen ilyen iskola, és nincs is olyan messze tőlünk egyébként. Arra gondoltam, később jól jön majd, ha mandarin nyelven is elboldogulnak.
Mire neveli őket?
Nyilván szorgalomra, kitartásra és önálló, kreatív gondolkodásra. Hogy ne adjuk föl, és merjünk álmodni arról, mit szeretnénk. Év elején például meg szoktuk beszélni, abban az évben mi a céljuk. Hogy mit várnak maguktól. Mert én abban tudom támogatni őket, amit szeretnének is elérni.
Éppen ma jelent meg egy európai felmérés, amelynek alapján a magyar nők helyzete az utolsó előtti az unióban. A keresetek és szinte minden mutató tekintetében a második legrosszabb. Ön hogy tudott ekkora ellenszélben végül sikeres vállalkozó, aztán meg cápa lenni?
Bontsuk ketté a kérdést. Teljesen egyetértek a kimutatással. Én mégis más vagyok. Hiába jövök vidékről, egy kis faluból, nálunk nagyon is jó volt az általános iskolai képzés. Abból az évfolyamból szinte mindenki sokra vitte. Azzal a tudással megálltuk a helyünket a középiskolában. És ott volt az apukám: a társadalmi berendezkedéssel szemben otthon én azt láttam, hogy a szüleim egyenrangú partnerei egymásnak, és csapatként működnek. Ráadásul apukámnak kimondottan fontos volt, hogy tanuljunk. Mindig azt nézte, mit kaphatnánk még, és mindenhova beíratott bennünket. Nyelvi szakkörre, zeneiskolába – mindenhova, ahol még több tudásra, műveltségre tehettünk szert. A férjem is ilyen: igazi partner. Meg akarja beszélni a világ aznapi történéseit, akkor is, ha a konyhában csak két percünk van egymásra. Neki társra, szellemi partnerre van szüksége. Valószínűleg karmikusan, de olyan férjet választottam, mint amilyen az apukám volt. A bankban sem éreztem, hogy ne fogadtak volna el teljes értékű partnerként.
A munkahelyén legendásan családbarát módon dolgoznak.
Tízéves a cég, most ünnepeltük egy tengerparti kirándulással. Remek a csapat, professzionális munkát végzünk, de mindig azt mondom, elengedhetetlen, hogy mindeközben jól érezzük magunkat. Rugalmas a munkaidő, mindenkire rá van bízva, hogyan és mikor végzi el a dolgát. Szerdán tartunk egy nagy értekezletet, amelynek során megbeszéljük az adott feladatokat – de azt is, mit játszottak a sportoló gyerekek a hétvégén. Amikor pedig valakinek születésnapja van, az ünnepelt kérheti, hogy az „sós” legyen-e, vagy „édes”. Van, aki sonkatálat szeretne, van, aki meg tortát. Jókedvűen, nagy szeretetben, de sokat dolgozunk, és törekszünk rá, hogy élvezzük is – legalább annyira, mint az egész életünket.

Fotó: Festy in Style