Délután öt óra, de már sötétedik, amikor a nyolcvanegy éves Mihály Ildikó a sárga taxijával leparkol a győri szálloda elé. Este dolgozik; délután sokáig alszik, nappal az autót a váltótársa vezeti. Mindkét kezén hatalmas, cirádás gyűrűket visel: a törvény a bokszert tiltja, de a gyűrű mint fegyver mindig kéznél van. Az ezredforduló környékén használta is.
– Meleg, nyári este volt, rövid ruhában vezettem. Beszállt egy részeg. Nem bírt magával, elkezdett nyúlkálni a kormányhoz meg a combomhoz. Figyelmeztettem, hogy viselkedjen, mert kap egyet, de csak folytatta. Végül jól szájon vágtam a kedves vendéget – meséli. Persze a legtöbben értenek a szép szóból is. Ha valaki pityókásan próbálkozik, Ildikó így szereli le: „Nézze, uram, most be vagyok osztva, nem szállhatok ki az autóból, de itt a telefonszámom, hívjon fel, és megbeszélünk valamit.” Az éjszaka lovagjai másnapra mindig köddé válnak.
„EJNYE, ÖCSI!”
Ildikó Győr belvárosában nőtt fel. Kétéves korában édesanyja elhunyt, édesapja és annak nővérei nevelték fel. Gyerekként az utcán lófrált a fiúkkal, hátraszaltózni is megtanult. Aligha meglepő, hogy a lánygimnáziumban vagányságával kilógott a társai közül. Tizen- nyolc évesen már motorral közlekedett.
Az iskola után négy évig irodában dolgozott, ám szenvedett a bezártságtól. Szívesebben élt volna autóvezetésből, de a hatvanas években még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy nő sofőrködjön. Egy hónapig üldözte a megyei párttitkárt ‒ végül felvették a Volánhoz. Évekig ő volt a város egyetlen női teherautó-sofőrje, megszerezte a jogosítványt kisbuszra, kamionra és traktorra is.
Két évtizedet az építőiparban töltött szállítóként.
‒ Az egyik idősebb kollégát hozzám rendelték rakodónak. Meglátott, azt mondta, női sofőr mellé nem ül be. A tulajnak kellett győzködnie ‒ idézi fel. Azóta persze sok víz folyt le a Rábán. Ildikónak taxisként már olyan utasa is volt, akinek egyszerűen fel sem tűnt, hogy nő vezeti az autót. ‒ Beült négy férfi munkásruhában, annyira erős pálinkaszaguk volt, hogy ha megállít a rendőr, biztosan bele kell fújnom a szondába. Évek óta műkörmöm van, piros, sárga, mindenféle színű. Egyszer csak hátulról az egyik kedves részeg úr megszólalt: „Ejnye, öcsi, ki van festve a körmöd!”
800 MÉTER KALAND
1987-ben, amikor az édesapja beteg lett, Ildikó napközben a vállalati autóval látogatta, mert arra nem maradt volna ideje, hogy hazaugorjon a saját kocsijáért. Aztán valaki beárulta, a főnöke pedig megtiltotta ezeket a villámviziteket. Ildikó mérgében felmondott, és taxizni kezdett. Húsz éve átlépte a nyugdíjkorhatárt, de a nyugdíja nem éri el a százezer forintot, ezért dolgozik a mai napig.
A városban a legtöbb autós már megszokta, hogy Ildikó lassan, biztonságosan közlekedik. Tavaly kétszer hajtottak bele a kocsijába, de személyi sérülés nem történt. A leghosszabb fuvarja az olaszországi Triesztbe vezetett: a pályaudvarnál beültek a külföldi utasok, elvitte őket hatszáz kilométerre, és „egy fenékkel” vissza is jött. A legrövidebb útjára szintén jól emlékszik.
– Az úr a vasútnál szállt be, és a közeli hotelbe hoztam, a távolság alig nyolcszáz méter. Széles, nagy kalapot és hosszú lódenkabátot viselt. Már a hangja ismerősnek tűnt, amikor köszönt. Elindultunk, és megkérdeztem: ön a Markó Iván, ugye? Csodálkozott, honnan tudom. Húsz éve, amikor még a győri színháznál dolgozott koreográfusként, sokat vittem. Már közeledett a hetvenhez, de felismertem.
Ildikó volt már életveszélyben is.
– Egy kölyök az anyósülésről bicskát tartott az oldalamhoz. Kivette a slusszkulcsot, megkerülte a kocsit, hogy bicskával a kezében kirángasson a volán mögül.
Az ülés alatt tűzoltókészüléket tartottam, előkaptam, közben segítségért kiabáltam a rádión, hogy megtámadtak, jöjjön, aki a közelben van. A gyerek be akarta rúgni az ablakot, de nem ment neki, lehúztam résnyire, és megfenyegettem, hogy lefújom. Megállt mellettünk egy taxis, látta, hogy baj van, a kölyök megijedt és elszaladt. Végül feladta magát a rendőrségen. Még nem töltötte be a tizennyolcat, és hiába volt már több betörés a számláján, csak néhány hónapra vitték be a javítóintézetbe. És egy év múlva még volt képe odajönni hozzám: „Ildi néni, haragszik? Én akartam elvenni magától az autót.”
JÓ ÉLETE VOLT
Miközben beszélgetünk, folyamatosan hívják a törzsutasok, akik akár fél órát is várnának rá. A GPS már háromszor vitte volna be a szántóföldre, azóta haragban van vele. Ha eltéved, inkább segítséget kér a többi taxistól. Úgy érzi, az idő nem koptatta el a képességeit. Szürkehályoggal műtötték Pesten, a látása rendben.
A reflexeivel nincs gondja, idén ősszel is le tudott fékezni, amikor eléugrott egy őz. Az éjszakázást bírja, sokat alszik, meg éjjel kettőnél tovább nem is marad kint – felesleges lenne, olyankor már nincs utas.
A mai napig imád viccelődni. A kérdésre, hogy honnan van ennyi energiája, csak annyit felel: a nyugalom a hosszú élet titka, és hogy erre az energiára születni kell. Ahogy az emberszeretetre is. Ha valaki bántja, legfeljebb soha többé nem áll az illetővel szóba, de a haragot elengedi. Régóta egyedül él: azt állítja, mindig rosszul választott.
‒ Alszom ‒ foglalja össze, mit csinál, amikor éppen nem taxizik. ‒ Már csak az emlékeknek élek. De ne értsen félre. Jó életem volt.
A vezetői engedélye még négy évig érvényes, utána több taxisvizsgára már nem jelentkezik, többször már nem akar háromszázezer forintot fizetni azért, hogy dolgozhasson. Meg nyolcvanöt évesen az ember már úgyis mamunak mondja a hamut – teszi hozzá.
– Majd tévézek, aztán valaki csak segít, legfeljebb eljárok az önkéntesekhez egy kis kajáért. Mert a nyugdíjból nem tudok megélni. Nyolcvanöt évesen pedig már sehova nem vesznek fel, hiába leszek még akkor is jó fizikai állapotban – mondja.
Az egyetlen igazi szenvedélye a tánc. Amikor Fábry Sándor meghívta a műsorába, Ildikó annyit kért, szerezzenek neki egy száznyolcvan centi magas, jóvágású, profi versenytáncost, akivel tangózhat. Elintézték neki.
‒ Amikor a folyosón gyakoroltunk, jött tizenkét idősebb férfi, fekete frakkban, fehér ingben, komolyzenészek – meséli. – Félreálltunk, köszöntünk nekik, és ott vonultak. Nagyon jót nevettünk rajtuk a táncossal. Úgy néztek ki, mint a pingvinek.
Fotó: Bulla Bea
