Az interjú előtt vehetted át a Magyar Bronz Érdemkeresztet a sportért felelős államtitkártól. Hogy érzed, milyen a visszhangja Magyarországon annak, hogy felállí­tottad ezt a világrekordot?
Ez az első olyan eredményem, amely igazán sokakhoz eljutott, ­ennek nagyon örülök. De szerintem az elmúlt öt évben sok változás történt azzal kapcsolatban, mennyi figyelmet kap itthon a szabad­tüdős merülés, egyre többen végzik el a tanfolyamot, mennek edzőtáborokba, vagy járnak a budapesti klub edzésére a sportuszodába. 
Néhány éve valóban nem sokat tudtunk erről az egészről.
Emlékszem, amikor az első világbajnoki címem után interjúk készültek velem, gyakran még olyan kérdéseket kaptam, hogy „de akkor hol veszel levegőt?” vagy „valaki vár ott lenn, és ad egy csutorát a szádba?”. Most már az emberek jobban képben vannak azzal kapcsolatban, mit jelent a szabadtüdős mélymerülés. Igaz, azt látom, itthon ezt még mindig főként extrém sportnak tekintik, én ezen is szeretnék változtatni. Ez nem az életveszélyes adrenalinhajhászásról szól. Éppen ellenkezőleg: a belső egyensúly és nyugalom megtalálása a cél. Engem egyébként nem ért meglepetésként, hogy meg tudtam csinálni, mert rengeteget készültem rá, és már tavaly is szerettem volna megdönteni a rekordot. Idén pedig nem akartam elengedni, még úgy sem, hogy sérüléssel indult az évem. Nem voltam a csúcson fizikailag, viszont mentálisan feltornáztam magam, és szerintem
ezért sikerült. 
Ebben a sportban mennyi a fizikai és mennyi a mentális rész?
A fizikai és mentális arány tükrében a maratonfutással lehet például­ összehasonlítani. Ha valaki feladja, akkor sokszor valószínűleg fejben adja fel. Ha az ember jól van fizikailag, és ebbe akár belefér néhány kisebb sérülés is, akkor ha ott van fejben, tud boldogan, eredményesen merülni. 
Kívülállóként úgy gondolom, a szabadtüdős merülésben az a csavar, hogy miközben az ember a teljesítőképessége határait feszegeti, egy alapvető életösztön ellen is kell dolgoznia, hiszen nincs oxigén.
A szabadtüdős merülésben a túlélési ösztönt kell elnyomnunk magunkban, viszont ez csak bizonyos időre lehetséges, hiszen az embernek végesek az oxigéntartalékai. A légzést a közhiedelemmel ellentétben nem az oxigén mennyisége szabályozza, hanem a szén-­dioxidé. Ha felborul az egyensúly, az agyunk jelez a légzőizmoknak, hogy tessék kifújni a felgyülemlett szén-­dioxidot. A szabadtüdős merülőknek kötelezően edzeniük kell a szén-dioxid-­toleranciát, de az átlagemberek életében is pozitív hatása lehet ennek. Csökkentheti például a szorongást, illetve megtaníthat a jobb stresszkezelésre. Van ennek a sportágnak egy varázslatos fiziológiai és emberi háttere, ami lehetővé teszi a mélymerülést és a több percig tartó lélegzet-visszatartást mindenki számára. Merülés közben szuperhősi képességekhez hasonlítható fiziológiai változások mennek végbe, amelyeket a búvárreflex idéz elő. Az ember néhány percre vízi lénnyé alakul. Az erre vonatkozó mérések még igencsak gyerekcipőben járnak, de volt olyan, akinél merülés közben percenként nyolc szívverést mértek, a felszínre érve azonban semmi baja nem volt. Ennek a más állapotnak az is része, hogy a végtagokban összeszűkülnek az erek, és a vérkeringés arra korlátozódik, hogy megvédje a létfontosságú szerveket. De megváltozik a bőr is, azért lesznek ráncosak az ujjaink, hogy jobban tudjunk létezni a vízben. Nemcsak fizikai­lag, de mentálisan is más állapot ez. Megszűnik a szárazföldi zaj. Lenn a mélyben a tenger csendjének is hangja van. És minden más is megváltozik. Nincs szaglásunk, máshogy látunk, főleg mi, szabadtüdős merülők, akik általában nem használunk maszkot, és amikor merülünk, becsukjuk a szemünket. Ilyenkor befelé fordulunk, és minél kevesebb érzékszervünket használjuk, annál jobban tudunk összpontosítani. 
Hogyan lehet észnél lenni? A rekordállításnak szigorú a protokollja.
Pont erről szól ez a más állapot. A szárazföldön nekem is nehéz egy dologra koncentrálnom, és ezerszázalékosan a jelenben lennem. Ez a víz alatt mind megszűnik. Az extrém közeg nem félelemmel tölt el, hanem megnyugtat. Ideális terepet biztosít ahhoz, hogy ebben a mély meditációban az ember teljes fókusszal legyen jelen, a merülés minden egyes tizedmásodpercében. Persze az agy ilyenkor is működik, és próbálja szabotálni ezt az egészet. Ezt kell megtanulni kezelni. Amikor lemegyek a víz alá, kívülről lehet, hogy úgy látszik, mintha szinte már aludnék, de valójában ez nagyon aktív meditáció, minden apró részletének megvan az adott feladata. Viszont ezek a feladatok a sok gyakorlásnak köszönhetően szinte félautomata üzemmódban mennek, így a merülésben a fókusz a relaxáción van. De ez nem arról szól, hogy kikapcsolok, hanem pont arról, hogy bekapcsolok, és nagyon ott vagyok. 
Az agyad mit mond olyankor, ami­­kor szabotál? Hogy azonnal menj a felszínre, és vegyél levegőt?
Jönnek folyamatosan a gondolatok, ez elkerülhetetlen. Ezeket mind pozitív dolgokkal kell ellensúlyozni, és ideális esetben a rekordkísérlet időpontjára legyőzni az összes kétséget. Az ember megtanulja kezelni a gondolatait, a stresszt, a gyors alkalmazkodást váratlan helyzetekhez, és utána ezt a tudást nemcsak a mélyben használhatja, hanem a szárazföldön is, ahol azért mi is több időt töltünk, mint a víz alatt.
Nemrég Klein Dáviddal készített interjút a Nők Lapja, ő többek között arról is beszélt, hogy a hegymászásban életbevágóan fontos az erőbeosztás, hiszen amikor az ember felér a csúcsra, még hátravan egy nagyon nagy feladat: le is kell onnan jönni. Jól sejtem, hogy a szabadtüdős merülésben a visszaérkezés legalább akkora kihívás, mint lejutni százkét méter mélyre?
Igen, mi sem a-ból b-be jutunk el, hanem oda és vissza. A merülés maximum öt percig tart, nem lehet hosszabb. Lemenni a könnyebb része, hiszen nagyjából a felétől szabadesés van: mozdulatlanul zuhansz a mélység felé. Ha jól egyenlítesz, az biztosabban megvan, mint a visszajövetel. Mindig az utolsó néhány méter a legkritikusabb visszafelé, illetve hogy meglesz-e a felszín felett az a bizonyos protokoll, amely nélkül nem érvényes a merülés. Az utolsó tíz méter a veszélyzóna, itt történnek a sekélyvízi ájulások. Ez a nyomáskülönbség miatt következhet be, ilyenkor visszaáramlik a vér a végtagokba, alacsony lesz az oxigén koncentrációja, és ez ájuláshoz vezethet. De ez nem baleset, nem végzetes, egyszerűen csak nem sikerül. Minden tiszteletem a hegymászóké, mert ilyen szempontból a szabadtüdős merülés sokkal biztonságosabb sport. Ha velünk történik valami a mélyben, akkor vagy ott vannak a szintén szabadtüdős biztosító búvárok, vagy ha negyven méter alatt volt a gond, akkor kihúznak a kötéllel, amire minden merülő karabinerrel hozzá van csatolva. A sekélyvízi ájulás más, mint egy fuldokló eszméletvesztése, hiszen egy szabadtüdős merülő remekül tolerálja ezt az oxigénhiányos állapotot. Ráadásul számít rá az elméje és a szervezete is. És ott az azonnali segítség. Nem űzném ezt a sportot, ha nem lenne – amennyire csak lehet – biztonságos, és pont ezért csak olyan helyeken edzek, ahol szigorúan betartják a biztonsági előírásokat.
Említetted, hogy a szabadtüdős merülés életstílus. Hogy jellemeznéd?
Amit a saját példámból követendőnek gondolok, az, hogy keressük meg, mi a küldetésünk, figyeljünk magunkra, próbáljunk befelé nézni, és ne hagyjuk, hogy az egónk hajtson, hanem arra törekedjünk, hogy boldog, békés életet teremtsünk önmagunknak, harmóniában embertársainkkal és a természettel. Önfegyelemmel kell élni, elfogadni, hogy az életben sokszor hibázunk, és ezt nem kudarcnak, hanem tanulási lehetőségnek, motivációnak megélni. 
A víz ebben milyen szerepet játszik? 
Magyarországon ugyan nincs tenger, de gyönyörű vizeink vannak. Egyik következő projektem, hogy felhívjam a figyelmet a magyar vizek csodáira, és hogy mennyire fontos, hogy bárhol a világon tisztán tartsuk a vizeket. Az elmúlt öt évben rengeteg időt töltöttem vízben, először palackos búvárként, majd szabadtüdős merülőként, és bár az idő legnagyobb részében nemigen látok semmit, de azt mégis észrevettem, hogy ez alatt a néhány év alatt mennyit romlott a vizek minősége. Visszatérve a hivatásra, én a palackos merülésre is úgy találtam rá, hogy épp nagy útkeresésben voltam. Előtte idegenvezetőként dolgoztam, zsidóörökség-túrákat vezettem, ami nem könnyű téma. Akkor úgy gondoltam, az a küldetésem, hogy történelemre tanítsuk az embereket, hogy a múlt hibáiból okulva minden szebb és jobb legyen. Ebből elég fia­talon, huszonnégy évesen kiábrándultam. Akkoriban a személyiségfejlődésemben is fontos változások következtek be, testi és mentális téren is. Egészségtelenül éltem, egészségtelen szokásaim voltak, és úgy éreztem, ebből ki kéne mozdulnom. Ezért mentem külföldre, és kezdtem palackos búvárkodással foglalkozni, mert a közösség is hívogató volt. Azelőtt nem gondoltam bele, hogy létezik víz alatti idegenvezetés, egy izrae­li nyaralásomon jöttem rá, hogy számomra ideális karrierlehetőség lehet a palackos mesterbúvár szakma. A palackos mesterbúvár tulajdonképpen segítő és csoportvezető. Ezért költöztem végül Tenerifére. Azelőtt buborékban éltem a 7. kerületben, és bár szerettem ezt a buborékot, éreztem, hogy kellenek az új élmények. Ezt váltottam a víz alatti buborékokra, amíg rá nem találtam a szabadtüdős merülésre, ami az igazi változást hozta el. Hondurasban volt az első szabadtüdős mélymerülésem. Meghatározó élmény, semmi félelmet nem éreztem, és alig vártam, hogy igazán mélyre merülhessek. Azóta is ugyanolyan lelkesedéssel merülök a víz alá, mint az első alkalommal. 
Te ebből élsz?
Két éve van egy állandó szponzorom, és különböző kisebb cégek hosszabb-rövidebb ideig velem vannak. Idén egy koreai cég is elkezdett támogatni. Ebből élek helyett inkább azt mondanám, ennek élek. 

Fotó: Falus Kriszta