Tudjuk: a franciák nem tréfálnak, ha divatról és trendekről esik szó. Világelsőségüket ugyan ki merné még ma is kétségbe vonni…? És mégis, 1968, a diáklázadások „áldott-átkozott” éve után „Tout-Paris” egyedül egy angol lányra figyelt, aki ráadásul az első brit nő volt, akit a nézők meztelenül láthattak művészfilmekben.
A „tökéletes angyalnak” becézett lány – aki még a huszadik évét is alig töltötte be – nem egyedül érkezett Párizsba. Első házasságából menekült a francia fővárosba, karján Kate-tel, a kislányával. Az apa, John Berry, a James Bond-filmek zeneszerzőjeként ismert művész hamar kilépett a vele kötött házasságból. Filmkedvelők azt is tudták, a lány már letette a névjegyét, hiszen 1966-ban aprócska szereppel debütált a mozivásznon. Michelangelo Antonioni, az ikonikus Nagyítás rendezője őt választotta első külföldön forgatott filmjének egyik epizódjelenetére. „Szőke tinilány: Jane Birkin ” – így jelent meg először a stáblistán nagy nyilvánosság előtt a neve.
1946-ban Londonban született, korán induló karrierjében nyilván szerepe volt színésznő édesanyjának (Judy Campbell). Magánéletét pedig valószínűleg az édesapa, a brit haditengerészet délceg tisztje (és titkos ügynöke) befolyásolta: Jane egész életében apakomplexustól szenvedett, minden partnere jóval idősebb volt nála. De nagy adag bátorságot is örökölhetett a papától, hiszen úgy vágott bele a párizsi kalandba, hogy nem beszélt franciául. A legenda szerint – bár később természetesen már tökéletesen megtanulta a nyelvet – erős és jellegzetes brit akcentusát tudatosan megőrizte élete végéig, ez lett az egyik védjegye.
Bátorságra más okok miatt is szüksége volt. Ugyan elnyerte a Szlogen című film női főszerepét, partnere a franciák „fenegyereke”, Serge Gainsbourg lett. A „káposztafejűnek” csúfolt, byroni pózokban tetszelgő író, költő, zeneszerző, énekes valóban nem volt a szó klasszikus értelmében szépfiú, de ne feledjük, az 1960-as forradalmi évek megváltoztatták még a közízlést is, a párizsi házak falait az anarchiát éltető, a szépséget tagadó plakátok uralták.
Je t’aime… moi non plus
Mint sok nagy szerelem, gyilkos ellenszenvvel kezdődött, hogy aztán hatalmas szenvedéllyé váljon a kapcsolat. Serge sznob angol lánynak csúfolta Jane-t, aki képtelen volt arra, hogy megtanulja partnere nevét. („Szörnyű alak ez a Serge Bourguignon” – így nyilatkozott a lány többször is a sajtónak.) Jane viszont partnere cinizmusára és lenézésére panaszkodott, ami – mi tagadás – a „káposztafejűből” nagy intenzitással és állandó jelleggel áradt (az alkohol- és cigarettaszag mellett). És mégis! Alig telik el néhány nap, amikor megkezdődik egy tizenkét évig tartó különös kapcsolat, amit persze hatalmas botrányok tarkítanak: „az évtized szerelmespárja” szinte mindennap szerepelt az akkoriban különösen megizmosodó bulvárban. Néha Serge lökte a Szajnába Jane-t, vagy fordítva történt a dolog…? Mindegy is: a szerelmet végigkísérte és az egekbe röpítette egy dal, amelyet mind a mai napig világszerte a legerotikusabb sanzonnak tartanak: Gainsbourg írta (jó, jó, először Brigitte Bardot-nak, aki megrémült a dalból áradó tömény érzékiségtől), végül a szerző és Birkin énekelte fel. Állítólag az elegáns vendéglőben, ahol először nyilvánosan felhangzott, az evőeszközök megálltak a levegőben. A botrányt nem részletezzük: biztosan sokan hallottak arról, hogyan tiltották be a rádióadók a Je t’aime… moi non plus (Szeretlek… én sem) című dal sugárzását, hogyan reagált a Vatikán, és – a másik oldalon – hogyan vált a mű a fiatalok szerelmi himnuszává. Amúgy a dal értelmezése teljes félreértésen alapult: bár Gainsbourg csodálatos költőiséggel festette le a fizikai szerelmet, egyetlen „úgymond” csúnya szó sincs a szövegben, ugyanakkor kiolvasható belőle, hogy a költő számára a szex nem elég – a lelkek ölelkezésére talán még jobban vágyik. És talán ennek hiánya vetett véget a nagy szerelemnek, no meg Serge egyre inkább elhatalmasodó alkoholizmusa. A pár 1980-ban szakított, az eltört kapcsolatot az 1971-ben született közös kislány, a később nagy sztárrá érő színész-énekesnő Charlotte Gainsbourg sem tudta megjavítani.
Pygmalionjának emléke mindvégig elkísérte
És ha közös életük tele volt is botránnyal, szakításuk után szokatlanul mély barátság alakult ki közöttük. Jane lett Serge bizalmasa („Ezt a szerepkört szerettem a legjobban” – vallotta naplójában), a zeneszerző továbbra is, egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig a Pygmalionja maradt, sok dalt írt még neki, így nem csodálható, hogy Jane egész életében ragaszkodott az emlékéhez, és ezt későbbi kapcsolatai erősen megsínylették.
De sokat köszönhetett későbbi szerelmének, Jacques Doillon rendezőnek is, aki az akkor már komikaként beskatulyázott moziszínésznőt a művészfilmek felé fordította: „Ő olyan rendező volt, aki nem a ruháim nélkül érdeklődött irántam.” Birkin több mint hetven filmje között találunk Jacques Rivette, Agnès Varda és Jean-Luc Godard rendezte alkotásokat is. És Doillonnal való kapcsolatából 1982-ben megszületett harmadik lánya, az ugyancsak igen tehetséges zenész, Lou Doillon, aki ugyan szerette volna, de nem tudta megakadályozni szülei szakítását. A legendák szerint Jacques Doillon sem volt képes megküzdeni Serge Gainsbourg emlékével. Az utolsó nagy szerelem a francia író, Olivier Rolin volt, akivel osztoztak politikai nézeteikben: együtt járták be Boszniát, Ruandát, Izraelt és Palesztinát, együtt vettek részt tüntetéseken és jótékonysági akciókban.
Mit köszönhetünk neki?
Felsorolhatatlanul sok mindent: egy portugál piacon vásárolt szalmakosara ugyanúgy ikonikus lett, mint az Hermès divatház róla elnevezett méregdrága bőrtáskája, a fűző nélkül viselt teniszcipő, az áttetsző muszlinblúz, ami alá nem vett melltartót. Hogyan is tehette volna? Egész ifjúságában szenvedett attól, hogy túl kicsinek találta kebleit, az internátusban, ahol tanult, halálra cikizték miatta, végre Serge Gainsbourg, a „Pygmalion” a Louvre-ban középkori festmények kis mellű modelljeinek látványával győzte meg teste tökéletes szépségéről, és ez rengeteg, testképzavartól szenvedő nőnek segített világszerte komplexusa legyőzésében.
Fotó: Getty Images
