A világhírű rendező életútja annyira fordulatos, hogy leginkább operát lehetne belőle írni – talán ebből is fakad a rendező rajongása az operák iránt. Egy textilkereskedő és egy divattervező szerelméből született, akik mind a ketten házasok voltak, csak nem egymással. 1923-ban törvénytelen gyereket világra hozni Olaszországban nem volt hálás dolog. Egy ilyen gyerek nem kaphatta meg egyik szülője nevét sem. Adelaide nagy operarajongó volt, ezért Mozart Idomeneo operájából a Zeffiretti (szellőcskék) nevet választotta fiának, amit egy hanyag hivatalnok elírt, így született meg Zeffirelli. A rendező többször hangoztatta, hogy ezzel a családnévvel ő az egyetlen ember a világon, ami nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy egészen kicsi korától kezdve különlegesnek érezze magát. Mindössze hatéves volt, amikor az édesanyja meghalt. Az apja ekkor Firenzében élő angol hölgyek egy csoportjára bízta a fia nevelését, amiről az 1999-es Tea Mussolinivel című önéletrajzi ihletésű filmjében mesél bővebben. A kis Franco nagyon szerette a hátuk mögött csípős nyelvük miatt csak Scorpioninak nevezett hölgyeket, ez alapozta meg egy életen át tartó anglofíliáját. A háború alatt Zeffirelli csatlakozott a partizánokhoz, majd az olasz földre lépő szövetséges csapatok tolmácsa lett, hiszen addigra már jól tudott angolul (egyébként németül is). Még partizánként egyszer a fasiszták fogságába esett, és csak csapodár apjának köszönhette, hogy nem végezték ki. Már felállt a kivégzőosztag, amikor kiderült, hogy a kihallgatótisztje az apjának egy másik kalandjából származó féltestvére. Egy más alkalommal, de szintén még a háború alatt a kommunisták fogták el, akik azt hitték, fasiszta. Ekkor azért úszta meg a kivégzést, mert a parancsnoknak megtetszett az „angyali arca”.
„Sok szeretetet kaptam”
Zeffirelli gyerekkorában katolikus nevelést kapott, ami Olaszországban nem nagy meglepetés, ő azonban amolyan vasárnapi katolikusnak vallotta magát, vagy még annak se, egészen 1969-ig, amikor is súlyos balesetet szenvedett egy olyan autóban, amelynek a volánjánál Gina Lollobrigida ült. A színésznő könnyebben megúszta, Zeffirelli viszont súlyosan megsérült. Több életmentő műtétet is végre kellett hajtani rajta a Salvator Mundi (Világ megváltója) kórházban, ahol megjelent neki a halál angyala, az elhunyt nénikéje, egy fekete ruhás egyházi személy, és végül, de nem utolsósorban Szent Ferenc is. Az élmény hatására Zeffirelli átértékelte addigi életét, megtért, és a vallását buzgón gyakorló, hívő katolikus lett. Ekkor született meg benne egy filmnek a gondolata, amiből három év múlva a Napfivér, Holdnővér lett.
1999-ben csípőprotézis-műtéten esett át Kaliforniában, ám egy orvosi műhiba következtében olyan fertőzés lépett fel a szervezetében, amit nem nagyon szoktak túlélni. Zeffirellinek sikerült, de a kezelésre ráment az egyensúlyrendszere, és attól kezdve, két évtizeden keresztül, élete végéig csak segítséggel tudott közlekedni.
Amit eddig felsoroltunk, már önmagában elég nagy csomag lenne sokak számára, hogy elátkozzák még a napot is, amikor megszülettek. Zeffirellit azonban más fából faragták. „Sosem volt szükségem több szeretetre, mint amennyit kaptam – mondta egy röviddel a halála előtt készült interjúban Jasper Rees újságírónak. – Jutott bőven. Sőt néha túl sok is. Mindig nagyon boldog voltam, soha nem gyötrődtem. Az események gyerekkorom óta azt jelezték, hogy nem lesz hétköznapi életem, valami nagy és fontos dolog fog történni velem. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy különleges vagyok. Az élet tényei mindig a segítségemre siettek, hogy idealizálni tudjam azt, ami velem történt.”
Il Maestro
Élete vége felé Zeffirellit már szinte mindenki csak úgy szólította, hogy Il Maestro, azaz a mester. Közeli barátságot ápolt Maria Callasszal, Anna Magnanival, Laurence Olivier-vel, Richard Burtonnel, Elizabeth Taylorral, Liza Minnellivel, Coco Chanellel (aki egyszer tizenkét Matisse-rajzzal lepte meg, amikről Zeffirelli azt hitte, hogy hamisak, és nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy nem), Leonard Bernsteinnel, Rudolf Nureyevvel, jól ismerte Jackie Kennedyt, Salvador Dalít, Tennessee Williamst, Greta Garbót, Ingrid Bergmant, Sophia Lorent, akik gyakran vendégeskedtek nála a tulajdonában lévő Li Galli-szigeteken, ahol a legenda szerint Odüsszeusz meghallotta a szirének hangját.
Szülővárosa, Firenze egy méretes épületet jelölt ki számára, amelyben alapítványt és múzeumot hozott létre, a rendező művészete előtt tisztelegve. A Fondazione Franco Zeffirelli végül 2017-ben nyitotta meg a kapuit, két évvel a rendező halála előtt.
Az operarendezés végigkísérte az egész pályafutását, nagy sikereket is ért el ebben a műfajban. Az általa rendezett Traviata és Bohémélet előadásokat évtizedeken keresztül játszották nagy sikerrel, mert Zeffirelli grandiózus vizuális stílusa és romantikus érzékenysége lenyűgözte a nagyközönséget. A kritikusokat viszont kevésbé. „Mintha egy nap valaki úgy döntene, hogy a Sixtus-kápolna kiment a divatból – jegyezte meg egyszer a modernizáló kritikai ízléséről. – Odamennek, és átalakítják egy Warhol-kápolnává. Nem tetszik? Oké, rendben, de hagyjuk azért meg a jövő generációk számára.”
