Felnőttlétünk közel felét a munkahelyünkön töltjük. Jó, persze az alvást nem számítva, de akkor is, a nyolc óra meg az oda-vissza utazás az ébren töltött életünk nagy részét kitölti. Az elmúlt két évben megtapasztalt home office sokat javított az átlagon, de nem mindenki teheti meg, hogy otthonról dolgozzon. A munkába járást felváltotta egy állandó készenléti állapot, amelyet még nem tanultunk meg jól kezelni: a nappaliból dolgozunk, de mintha nem lenne vége a munkaidőnknek, az esti altatás után, filmnézés közben is ellenőrizgetjük a bejövő leveleket, és az elszántak válaszolnak is rájuk… 

Egyáltalán nem fura, ha az, aki naponta bejár egy irodába, a munkahelyét úgy próbálja berendezni, mint az otthonát. Először visz egy saját poharat, aztán evőeszközkészlet érkezik, ha lehet, képeket hoz be a családról. Aztán egy kényelmesebb szék (nálunk például rendszeres, hogy nagy labdákon ülnek a kollégák a hátfájás elkerülése végett), mütyürke a monitor mellett, a gyerek rajza diszkréten a gép mögött, virágok az ablakban, kézkrém és nasi a fiókban. Néhány hónap után pedig kialakulnak a munkahelyi párok is, melyek pillanatnyilag örök barátságnak tűnnek, majd az idő és a karrierváltás eldönti, hogy mi marad meg ezekből a kapcsolatokból. 

A környezet sokat segít, de egy dologra nem győznek figyelmeztetni a szakértők: vegyük észre, hol a határ, mennyit bírunk. Alakítsuk ki, mikor dolgozunk, meddig vagyunk elérhetők, és mennyi túlórát vállalunk. Bárhogy is néz ki az irodánk.

A határok nélküli munkáról a 14., a munkahelyi „házasságokról” az 52. oldalon olvashatnak.