Amikor felhívtam, hogy interjút kérjek, azt mondta, önt már nem érdekli semmi. Hogyhogy?
Ez így igaz, röviden mondva. Hosszabban pedig úgy fogalmaznék, nincsenek már különösebb ambícióim a világ ügyeit illetően. Amikor az ember fiatal, vannak vágyai, például, hogy írjon egy könyvet…
Ön nemrég írt is egyet…
Igaz! A lányommal írtuk, és nem is bántam meg.
Szerepálma sincs?
Az már régóta nincs.
És ha a szerep egyenesen önre lenne kitalálva?
Ez nehéz kérdés, mert akkor elvárásokat támasztanának velem szemben, amelyeknek azért meg akarnék felelni. Így belegondolva nem mondanék nemet, de most így is jó, ahogy van.
Akkor az elvárások miatt szorong?
Én szorongok?
Több interjúban így fogalmazott…
Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna. Nem szeretek szorongani. Talán attól szorongok, hogy valaki rám akar kényszeríteni valamit. Ezt utálom, mégis állandóan beleütközöm, mert, ugye, vannak szabályok, amelyeknek megpróbálok megfelelni, sőt, megpróbálom még élvezni is a szabályok betartását, mint egy jó Ki nevet a végén? társasjátékban, és közben remélem, én nevetek majd. Egyébként nem szerettem soha a társasjátékokat. Unalmasak.
A versengés taszítja?
Igen. Kifejezetten zavar másokat legyőzni. Miközben harcos típus voltam és vagyok. De ilyen az élet, kész ellentmondás!
A színészi pálya nem versengés?
Én ezt soha nem így éltem meg. Sőt! Ha véletlenül engem szorítottak háttérbe, akár lehetőség hiánya, akár egyéb okok miatt, ügyeltem rá, hogy a maradék helyen ellegyek – és onnan győzzek.
Vezet autót?
Igen.
És ha valaki beáll ön előtt a parkolóhelyre, arra is van technikája?
Ezt észre sem veszem. Nem tudnék most ilyen helyzetet felidézni, pedig biztos volt. Olyan előfordul, hogy én beállok egy helyre, és mögöttem ordibálnak – de ez sem túl gyakori.
Hogy látja, milyen ma honfitársaink lelkiállapota?
Úgy látom, rengetegen gondolják magukról, hogy áldozatok, hogy valaki más a hibás a rosszkedvükért. Nekem sosem volt célom mások hibáztatása. Ha valamilyen kellemetlen helyzetbe kerülök, rendszerint azt szoktam megnézni, mi volt benne az én szerepem. Miben vagyok én hibás, miben döntöttem rosszul. Azzal nem foglalkozom, hogy a másik miről tehet. Igyekszem nem hátrafelé tekintgetni és magamat sajnálni, hanem előrenézni.
De ha nem néz hátra az ember, akkor hogyan tanul a saját hibáiból?
Szerintem nem tanul. Ha körülnézek, azt látom, hogy folyamatosan ugyanabba a tócsába lép bele mindenki, és minden alkalommal csodálkozik, hogy nedves. Különben meg úgy sincs egyetlen jó megoldás, mert minden ember más és minden helyzet más.
Beszéljünk akkor a könyvről, amit a lányával (Tarján Zsófia énekes – a szerk.) közösen írtak.
Nem saját elhatározásból, a kiadó vett rá minket. Többször felmerült már, hogy készüljön rólam egy könyv, amiért én nem rajongtam, sem szakmai, sem magánéleti szempontból…
És mégis született egy, a Maya…
Igen, Verebes Pista írta, de ő maga is úgy fogalmazott, hogy az rajtam keresztül róla szól.
Nem egy interjú alapján készült?
De igen, mégis inkább róla szól.
Voltam Maya is… Szóval nem akartam még egy könyvet csak úgy, mire azt mondta a kiadó, hogy akkor írjuk együtt a lányommal. Ez hatott. Ez a legérzékenyebb pontom. A lányom. Ha valami jó neki, akkor azt meg akarom csinálni. És arra gondoltam, ez mindkettőnk számára érdekes lehet, mert előremutató.
Milyen módszerrel dolgoztak?
Üléseken vettünk részt, akár a pszichológusnál, és magnóra rögzítettük, ami ott elhangzott. Volt egy vezetőnk is, aki segített. Eleinte nem is volt biztos, hogy ebből könyv lesz, viszont aztán láttuk, hogy működik.
Azzal, hogy megírták, változott a kettejük kapcsolata?
Rengeteget. Sőt, azóta is változtunk, és ez nagyon jó. Terápiás volt a közös könyvírás nekünk is, és visszajelzések alapján másoknak is. Sokan tudtak akár szülőként, akár gyerekként kapcsolódni hozzá.
Mennyire emlékezteti a lányával való kapcsolata arra, ami ön és az édesanyja között volt?
Emlékeztet is, meg nem is. Édesanyám áldozat volt, én nem vagyok az. Apukám sem volt az, rá tehát jobban hasonlítok. Mindig is szerettem volna anyukámnak megmutatni, miként lehet nem áldozatként élni. És, ha úgy tetszik, ennek az erőfeszítésnek lettem az áldozata… Az ember mindig beszorul valamilyen szerepbe, és nem is veszi észre.
Valamikor azért észreveszi…
Igen, amikor eltávozik az, aki miatt a helyzet kialakult. Én az édesanyám halála után döbbentem rá, mit miért csináltam.
Az egyik interjújában azt mondta, hogy az ember a legjobbat akarja a gyerekének, mégis sebeket ejt rajta.
Ez így van. Nagyon hálás vagyok azokért a pillanatokért, amikor sikerül úgy összehúznom magam, hogy nem ártok senkinek. Mert ha csak egy picit is megmozdulunk, már valakire hatással vagyunk, ártunk vagy jobb esetben használunk neki. Szóval néha elfog a nem cselekvés vágya. Alapjában véve persze cselekvő ember vagyok, tele elvégzendő feladatokkal, de vágyom arra, hogy képes legyek nem ártani.
Nyilván nem könnyítette meg az életüket, hogy amikor Zsófi kétéves volt, különmentek az apukájával.
Ezt a döntésemet például soha nem kérdőjeleztem meg. Ez így volt jól. Ezen nincs mit gondolkodni.
Egyedülálló szülőként ebben a szakmában azért elég nehéz lehetett.
Nem volt annyira nehéz. Ha kellett, Zsófi apukája azonnal a segítségemre sietett. Jó maradt a viszonyunk. De nem nagyon kértem meg, mert önfejű vagyok, és mindent egyedül akartam és akarok megoldani.
Van-e olyan életbölcsesség, amit mindenképpen szeretne a lányának átadni? Tudom, hogy az édesanyjától ön kapott ilyet.
Igen? Mit?
Hogy ne fogadjon el senkitől semmit.
Ja, igen! De ebben például nem volt igaza. Esetleg annyiban, hogy mindennek ára van. El lehet valamit fogadni, de közben nem szabad elfelejteni, hogy majd fizetni kell érte.
Gondolom, követi a lánya énekesnői karrierjét. Tudja, hogy a Honeybeasttel díjat kaptak?
Tényleg? Nem is mondta…
A Pánik című klipjükkel elnyerték a legjobb zenei videónak járó díjat a Europe Music Awardson. Mai a hír…
De jó! Nagyon örülök!
Én is, hogy én mondhattam el. Zsófival biztos gyakran hívják egymást.
Igen, napjában többször. De ha nem telefonál, akkor az úgy van jól.
Van, amikor jobb, ha egy szülő nem beszél a gyerekével? Nem nehéz ez?
Nekem nem nehéz, de ez nem biztos, hogy jó. Nem minden döntésem volt ideális a gyerekem szempontjából, ahogy ez a könyvírás során számomra is kiderült. De hát ami történt, megtörtént.
És milyennek mondaná a viszonyát a férfiakkal, kiegyensúlyozottnak?
Mire gondol?
Táplál-e haragot a szívében, hogy kihasználták, becsapták…
Nem, mondtam már, hogy nem vagyok áldozat?!
És elkövető?
Az lehet. Előfordulhat, hogy férfiak áldozattá váltak mellettem. De nem tudom, őket kellene erről megkérdezni. Akikkel beszélgetek, azok fel tudták dolgozni. Én mindegyikkel beszélgetnék, de nem mindegyik beszélgetne velem. De már nem is foglalkoztat ez a kérdés annyira. Az idő múlik.
A barátai honnan vannak?
Mindenfelől. Nincs olyan sok, a legbelső kör nem nagy. Az egyik legbizalmasabb barátom Peremartoni Krisztina, főiskolás korunk óta vagyunk jóban. Vele is szinte naponta beszélünk. A szakmai kapcsolatok néha szorosabb viszonyt jelentenek, mint egy házasság. A színpadon együtt dolgozunk, teljesen egymásra vagyunk utalva, mindent tudunk egymásról, látjuk a másik kínlódását. Nekem ilyen mély a kapcsolatom Gálvölgyi Janival, Kern Andrissal vagy Gálffi Lacival. Ezek nagyon élő és komoly barátságok, ők azok, akik végigkísérték az életemet.
Vannak mániái?
Biztosan. A barátnőm, Eszményi Viki, a múltkor például azt mondta, munkamániás vagyok.
És mániás rituáléi?
Azok is, például a sárga papír, amire a teendőimet felírom. Mindig van nálam egy, most is. Egy hét feladatait tartalmazza.
Sosem játszott el a digitalizáció gondolatával?
Nem, nem tetszik. Szerepelek egy napi sorozatban, és annak kapcsán jutott eszembe, hogy meg kellene tanulnom tabletet kezelni, hogy azon olvashassam a szövegem, ne kelljen mindent kinyomtatni. Van, hogy egy nap negyven oldalt nyomtatok. De nekem fontos, hogy érezzem a papírköteg tapintását és vastagságát.
Szokta böngészni az internetet?
Egyáltalán nem. A híreket nézem a telefonomon, meg a tévében olyan csatornákat, amelyeken nem valószínű, hogy előfordulok. Arra sincs időm, hogy egy-egy filmet rendesen végignézzek. Néha be-bekapcsolok egy szépen fotózott krimit, aztán azonnal ott is hagyom, és teszek-veszek a lakásban. Szeretem a krimiket, még ha hulla van is bennük, mert nem akarnak az érzelmeimre hatni. Ezért is hallgatok inkább dzsesszt, és nem Whitney Houstont, aki fel akar zaklatni, és mivel nagyon tehetséges, fel is zaklat.
És ha már a daloknál tartunk, kinek az ötlete volt, hogy 1980-ban ön énekelje el a Sohase mondd! című számot Karády Katalin stílusában?
Mészáros Márta filmje, az Örökség forgatásán történt, hogy kellett nekik egy énekesnő, aki elénekel egy dalt a harmincas évek népszerű magyar díváinak stílusában, és akit nagyon aggaszt a küszöbön álló fasiszta hatalomátvétel. Egy ilyen karakterre volt szükség, és kalandos úton meg is találtak rá engem. Ez két napot jelentett az életemből.
És hatalmasat robbant.
Igen, mert Karády Katalinról megfeledkeztek.
Az emberek?
Nem, a hatalom. Karády addig le volt tiltva, nem játszhatták a dalait, nem vetíthették a filmjeit, még csak beszélni sem lehetett róla. Aztán konszolidálódott a rendszer, de Karádyról megfeledkeztek. Majd jött ez a dal, és az egészet visszamenőleges hatállyal berobbantotta. Mindössze huszonnégy éves voltam akkor.
Milyen nagy fordulópontok voltak még az életében?
Természetesen a lányom születése. Anyává váltam, és akkor hagytam el a Vígszínház társulatát. Én határoztam így, és ez is nagyon jó döntés volt. Ezután a Heti hetes volt nagy vállalás az életemben, ami szintén kilógott a szakmámból. Én színésznő vagyok, a Sohase mondd!-tól énekesnő lettem, a Heti hetestől pedig megmondóember.
És ezt a későbbi pályafutásában megérezte?
Pozitív és negatív értelemben is.
A karrierjéből van olyan, amire úgy emlékszik vissza, hogy na, ez nagyon jól sikerült?
Sok sikeres előadásom van, és mindegyiket kedvelem, komolyan mondom. Most például A félelem megeszi a lelket címűt szeretem nagyon. (Alakításáért megkapta a Színikritikusok díját – a szerk.)
Amikor úgy érzi, le van merülve, miből merít energiát?
Összehúzódom. Bezárkózom, védem magam és gondolkodom. És nem zavar, ha mások ilyenkor úgy tartják, barátságtalan vagyok.
Ez amolyan meditatív állapot?
Nem mondanám, az nálam a színpad. Amikor oda belép az ember, módosult tudatállapotba kerül. Egyvalamire koncentrál, minden mást kint hagy. Engem ez tart karban.
A balatonakarattyai ház beváltotta a hozzáfűzött reményeket?
Teljes mértékben. Nagyon szeretek ott lenni, kikapcsol. Az egészet én hoztam létre, és ez különleges érzés. Mindig van mit tenni, és bármibe belekezdek, azonnal tíz másik dolog jut eszembe, hogy mit lehetne még. Most éppen a kertet rendezzük.
Emlékszem, amikor először beszélt az akarattyai házról, azt mondta, „majd odamegyek elpusztulni”.
Igen, de most már nem mondom, mert valószínűleg be fog jönni.
Akkor már nem ez a kedvenc szava?
De, még mindig szeretem, mert jó szó.
Dohányzott. Hány éves korában hagyta abba?
Harmincöt. Erős dohányos voltam. Kilyukadt a tüdőm, nem a dohányzás következményeképpen, hanem genetikailag kódolt volt, de akkor egy életre megutáltam a füstöt. Soha többé nem gyújtottam rá, és nem is hiányzott.
Olvastam, hogy egy időben alkoholt sem ivott.
Most már azért igen. Fröccsözni szoktam, meg néha iszom egy kis whiskey-t vagy konyakot – de nem egyszerre, válogatok. És van, amikor egyáltalán nem iszom egy hónapig, mint például tavaly novemberben.
Meg szokta magával beszélni a dolgokat, folytat belső monológot?
Külsőt folytatok, hangosan beszélek magammal.
És szöveg- meg forgatókönyveken kívül mást is olvas? Például Nők Lapját?
Nincs rá időm. Akkor tudok nagy ritkán olvasni, amikor elmegyek nyaralni. De a Nők Lapjához fűződik egy nagyon jó emlékem. 2014-ben a címlapra fotóztak, éppen arra a napra esett, amikor a gyerekem először szerepelt a tévében, A Dal selejtezőjében, A legnagyobb hős című számukkal. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ebből ekkora sláger lesz. Az olyan hatalmas élmény volt számomra, amit a saját életemből csak a Sohase mondd! sikeréhez tudok hasonlítani. Végigizgultam miatta a fotózást, és mindenkinek lejátszottam a számot, mert a telefonomon már megvolt.
Az ember a gyereke sikerének úgy tud örülni, hogy nincsen benne irigység.
Bennem egyébként sincs. Keveset voltam irigy, és azt is nagyon fiatalon. Egyszer olyan erősen irigykedtem, hogy majdnem belepusztultam, és akkor elhatároztam, hogy soha többé. De ez jó régen volt, még a Sohase mondd! előtt. Azóta nem voltam irigy, őszintén tudok örülni mások sikerének és annak, ha valami jó.
Fotó: Zsólyomi Norbert