Sarah Ferguson azért látogatott Magyarországra, mert nemrég megjelent első regénye, A szív iránytűje, amelyet személyesen szeretett volna bemutatni a magyaroknak. De nem érte be ennyivel. Ittléte során ellátogatott a Heim Pál Gyermekkórházba is. És nemcsak fotózkodni ment, hanem összegyűjtött magának néhány megoldandó feladatot, és már el is kezdett dolgozni rajtuk. Ferguson a tettek embere, jótékonysági szervezete, a Sarah’s Trust most elsősorban ukrán menekültek megsegítésével foglalkozik. A hercegné számos jótékonysági projektben vesz részt, közben könyveket ír, YouTube-csatornát működtet, filmez, műsort vezet, szervezetek élére áll. Felsorolni is lehetetlen, mi mindenben van benne. Mielőtt személyesen találkozhattam vele, átfutott az agyamon, hogy te jó ég, nem is tudom, mi a protokoll, hogyan kell viselkednem! Aztán egyszer csak megjelent, és annyira természetes és magával ragadó volt, hogy el is felejtettem, egy hercegnével ülök szemben. Az interjú végén azzal búcsúzott el, hogy következő regényei valamelyikében az egyik karaktert a kislányomról nevezi el. Protokollról szó sem volt.
Ha elolvassuk Sarah Ferguson életrajzát, az a benyomásunk támadhat, hogy ez nem is egy, hanem legalább három-négy ember eddigi élete összesűrítve. Legalábbis nekem ez volt az első gondolatom.
Örülök, hogy észrevette ezt. Ha visszatekintek, azt látom, hogy mindig túlteljesítettem, annyira akartam, hogy szeressenek. Küzdöttem, hogy az lehessek, akinek mások akartak látni. És azt hiszem, ez egészen addig így volt, amíg meg nem írtam a regényemet. Néha magam is meglepődöm, hogy ezt tényleg mind megcsináltam. Egész életemben rengeteget dolgoztam. És bár büszke vagyok erre, azért tudom, hogy ez sok. Időnként elképesztő tempót diktálok, de közben élvezem az életet, és ez rendkívüli dolog. De most úgy érzem, egy percre meg kell állnom, és köszönetet kell mondanom magamnak. Köszönöm, Sarah!
Jogosan merül fel a kérdés, mégis mikor írta meg A szív iránytűjét.
Lady Margaretről már vagy húsz éve szerettem volna írni. A pandémia alatt végre volt rá időm. Mindennap hagytam magam elveszni a történetében. És közben rájöttem, a regényírás olyan kikapcsolódás, amellyel a nőknek gyakrabban kellene foglalkozniuk. Amikor az ember elmesél egy történetet, kiszakad a valóságból. Az első és a második világháborúban a nők naplót, emlékiratokat írtak. És szerelmes regényeket olvastak, mert a férjük, a kedvesük a fronton harcolt, és ők ebbe menekültek. De én úgy gondolom, tévedés azt hinni, hogy a romantikus irodalom csak nőknek való. Szerintem nem! A romantikus irodalom gyönyörű, és a férfiak is lehetnek romantikusak. Bárki és bármi lehet az. Az is, hogy most itt ülünk a Gresham-palotában, a csodálatos ólomüveg ablakok alatt.
Egy több száz oldalas regényt nem könnyű létrehozni. Van valamilyen különleges módszere az alkotásra?
Nem esik nehezemre az írás, hiszen ennek köszönhetően találtam rá a hivatásomra hatvankét évesen. Ugyanis ez a hivatásom. Az a feladatom, hogy történeteket vessek papírra. Tegnap reggel, mielőtt Budapestre jöttem, lenyűgöző jelenetnek voltam tanúja a reptéren. Egy fiatal nőt láttam, aki valamit kötött. Azonnal írtam egy fejezetet a következő könyvembe. Hennynek neveztem el a nőt, és a történetem szerint egy kis cipőcskét köt a gyerekének – aki aztán meghal. Mégis jó vége lesz, mert a nő végül örökbe fogad egy babát, és a cipőcske, amit az első gyerekének szánt, az övé lesz.
A regény főhősét az egyik felmenőjéről mintázta, de többször elmondta, hogy önmagából is nagyon sokat adott a karakternek. Ez könnyítette vagy nehezítette a mesélést?
Ami azt illeti, létfontosságú, hogy beletettem önmagamat is. Lady Margaretről, akinek öt fivére volt, soha nem írtak semmit. A testvéreit mindenki ismerte,
ő pedig csak egy mellőzött lánytestvér volt. Nekem ez sosem tetszett. Semmit nem tudunk az életéről. Úgyhogy felhasználtam a sajátomat.
A babacipőcskés történetből ítélve tele van új ötletekkel. Szerzőként mire számíthatunk öntől a közeljövőben?
Nem hagytam sok időt a Lady Margaretről szóló regény elolvasására, ugyanis márciusban már jön is a következő rész, amely a húgáról, Lady Maryről szól. Jövőre pedig megjelenik a Lenny című könyvem, az teljesen más lesz, inkább detektívregény.
Ma délelőtt egy gyermekkórházban járt, holnap órákon keresztül dedikálni fog. Úgy tűnik, lételeme, hogy találkozzon, kapcsolatot teremtsen az emberekkel.
Ez az életem kulcsa, és a szívemből jön. Úgy gondolom, nem várhatom el, hogy megvegyék a könyvemet, ha csak úgy felbukkanok egy országban, majd utazom is tovább. Én úgy jöttem ide, hogy szeretném megérteni az országot, megismerni az embereket, gyerekekkel találkozni, meglátogatni egy kórházat. A könyvem itteni bevételeinek több mint tíz százalékát magyarországi jótékonysági szervezeteknek adom, de szeretném tudni, mi az, amiért kiállnak, mi az, amiben hisznek a magyarok. Azért szeretem ezt az egészet csinálni, mert szeretem az embereket. Igazi kommunikátor vagyok. Ma például a szálloda liftjére várva találkoztam két párral. Meglehetősen gyanakodva méregettek, míg végül az egyik pár megszólított azzal, mondták-e már nekem, hogy nagyon hasonlítok Fergie-re. Azt feleltem, igen, sokan mondják. Erre rájuk tört a felismerés, hogy tényleg én vagyok az. Olyan aranyosak voltak. Az egyik pár amerikai volt, a másik portugál. Elmeséltem nekik, hogy az egyik lányom Portugáliában él, és mire leért velünk a lift, barátok lettünk. Azt is csinálhattam volna, hogy lehajtott fejjel, néma csendben utazom. De annak mi értelme lett volna?
Karitatív munkássága során sokszor megy olyan helyekre, ahova senki sem, sokszor küzd azokért, akikért senki sem. Honnan ez az erő?
Ezt úgy hívom, hogy a csendes suttogók hangja. Talán onnan ered ez nálam, hogy tizenkét éves koromban magamra maradtam, mert anyám Argentínába költözött. Úgy éreztem, nem kellek, senki sem akar engem, és nem érek semmit, máskülönben miért hagyna el az anyám? Nem értettem, miért én kapom ezt a büntetést. Ami nem is az volt, én mégis annak éreztem. Úgyhogy, azt hiszem, ezért csinálom. Különleges együttérzés van bennem azok iránt, akiket kiközösítenek. Ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában a sajtóval. Éveken át mellőz-tek és kezeltek kiátkozottként, függetlenül attól, hogy az emberek szerettek-e, vagy nem. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ítélkeztek felettem. Amikor kicsi voltam, akkor is átéltem ezt, csak akkor a vörös hajam miatt. Aztán szép, magas és vékony lettem. Később súlyproblémákkal küzdöttem, az étellel vigasztalódtam. Akkor azt kaptam folyamatosan, hogy kövér vagyok. Borzasztó érzések ezek. Hosszú terápia kellett, hogy mindebből kigyógyuljak.
Különös a kapcsolata a gyerekekkel. Hogyan találta meg velük ennyire a hangot?
Ezt nem tudom megmondani, csak megmutatni. (Előveszi a telefonját, és mutat néhány képet, amelyek a gyermekkórházban készültek.) Itt egy anyuka, ő pedig a kislánya. Nekiadtam az egyik karkötőmet. (Újabb és újabb gyerekeket mutat, név szerint emlegeti őket. Aztán egy másik helyszínen készült fotósorozat következik.) Nézze meg ennek a fiúnak az arcát! Annyira csalafinta. Ukrán menekült, de tele van huncutsággal. És most már a barátom. Küzdeni akarok érte. Szóval ezt nem tudom szavakba önteni. Csak megmutatni.
Nem szeretnék negatív lenni, de ez a világ annyira szörnyű tud lenni, és ön, aki közel megy, nyilván sok elkeserítő és kilátástalan helyzetet lát. Honnan van ehhez lelki ereje?
Engem mindez erősebbé tesz. Nem tudom, talán ez a feladatom, de egyre erősebb vagyok tőle. Nem feldühít, hanem szenvedélyessé tesz, amit látok. Mindig emlékeztetem magam, hogy ne a világot próbáljam megmenteni, hanem egyszerre csak egy gyereket. De azt csináljam szívből és komolyan. Most is egy kislány jár a fejemben, akinek sürgősen őssejtre van szüksége, mert súlyos rákbeteg. Nem akarok ezen szomorkodni, megoldást szeretnék találni rá. Ezt nagyon nehéz elmagyaráznom, és tudom, hogy sokan nem értik. Nem értik, hogy engem ez táplál, ettől szerencsésnek érzem magam, ez alázatossá tesz, és megtiszteltetés számomra, hogy képes vagyok cselekedni.
A kérdés eleje úgy hangzott, „nem szeretnék negatív lenni…”, én erről azt gondolom, negatívnak lenni őszinte dolog. Rengeteg a kegyetlenség a világban. Ezért is szeretnék egy kis kedvességet visszahozni a szeretetemmel és a törődésemmel. Erzsébet királynő is mindig ezt mondta. Gyűlölni és rombolni könnyű, miért nem szeretünk és törődünk egymással inkább? Ez az egyik kedvenc gondolatom tőle, sokszor használom is. Ebből a szempontból a királynő inspirált.
Mi volt a legszebb dolog, amit II. Erzsébet valaha mondott önnek?
Nem hiszem, hogy bármit is kellett mondania, mert mindig mosolygott, ha boldog volt, és szívből tudott nevetni. És ha meg tudtad nevettetni, nyert ügyed volt. Folyton azt hajtogatta nekem, hogy legyek önmagam. „Néha nem tudod, ki is vagy valójában, de te csak légy önmagad, Sarah.”
Hogyan érez, amikor visszatekint a királyi családra, amelynek egykor tagja volt?
Hatalmas megtiszteltetés részese lenni egy ilyen intézménynek. Egész életemben követtem a királynőt, most pedig nagyon büszke vagyok a királyra és
a királynéra, nagyra tartom a monarchia értékeit. De becsülöm a saját értékeimet is, amelyek az én családomból származnak, mint a becsület, a kedvesség,
a szívből való adakozás tisztessége. A családom története a 15. századig nyúlik vissza, és annak ellenére, hogy tagja voltam a királyi családnak, engem a saját származásom határoz meg. Nem a címek, hanem a szívünk alázatossága a lényeg. Nelson Mandela, Marianne Williamson (amerikai író, spirituális vezető, politikai aktivista – a szerk.), Teréz anya. Mind azt üzenik, hogy ha az emberek nem kedvesek, azért te legyél az. Ha nem értenek, te azért próbáld őket megérteni. Én is ebben hiszek.
