Röviden összefoglalva az történt, hogy Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa nászából egy gyönyörű ifjú született, akinek egy vak jövendőmondó azt jósolta, hogy csak akkor élheti meg a boldog öregkort, ha nem ismeri meg önmagát. Nárciszba minden nimfa beleszeretett, ám ő mindet elutasította, míg az egyik bosszúból úgy nem rendezte, hogy egy folyó tükrébe tekintve Nárcisz megpillantsa magát. Amit ott látott, annyira megtetszett neki, hogy egyből magába szeretett, és földöntúli kínokat jelentett számára, hogy képtelen volt magához ölelni önnön tükörképét.
Azért tartottam fontosnak mindezt elöljáróban elmondani, hogy a kedves olvasó megértse egyre növekvő aggodalmamat, amikor a minap azt vettem észre, hogy kilencéves Berni lányom már tíz-húsz perce a fürdőszobatükör előtt áll, és önmagát bámulja. Őszintén úgy gondolom, hogy nem probléma, ha valaki képes hosszan nézegetni önmagát a tükörben, mert az azt jelenti, hogy elfogadja, sőt örömét leli saját kinézetében. De mindennek van egy határa.
És szerintem ezt a határt Berni átlépte.
– Mondd csak, drágám, mit csinálsz te olyan hosszú ideig a tükör előtt? – tettem fel Berninek a tőlem telhető legközömbösebb hangon a kérdést, nehogy egy félreértés miatt esetleg elrontsak valami nagyon szépet.
– Hát, csak azt nézem, Tati, hogy hogyan mosolyogjak – felelte Berni, és én úgy éreztem, hogy a legrosszabb félelmem kezd valóra válni.
– Miért, az nem jó, ami eddig volt? Mosolyogj csak természetesen, ahogy eddig is tetted, ha kérhetném…
– Jaj, Tati, te ezt nem érted! Balettelőadásra készülök, és azt gyakorlom, hogy miként kellene a színpadon mosolyognom!
Az más. Az előadásért mindent. The show must go on. Odaálltam Berni mellé, hogy együtt gyakoroljuk a mosolygást.
