– Tati, kinyitnád, kérlek, ezt a mogyorókrémet? Az én csuklóm nem bírja – ezzel a kéréssel fordult hozzám a minap Berni lányom, és engem egyből elöntött a jó érzés. Ugyanis rendkívüli módon szeretek családom nőtagjai szolgálatára állni mint férj, apa és férfi. Mert ha kérnek tőlem valamit, azzal azt jelzik, hogy szükségük van rám, és ez fontos érzés számomra. A szükségtelenség, fölöslegesség érzésénél talán nincs is rosszabb. De most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy éppen jóízűen eszegettük a mogyorókrémet Bernivel, amikor megjelent a feleségem, és bosszúsan ráripakodott Bernire.

– Hát nem megmondtam, hogy nem nyithatod ki a mogyorókrémet?

– Nem is én voltam, a Tati nyitotta ki.

Egy pillanat alatt lepergett előttem az életemnek az a része, amelyben Zsófi, a feleségem óva int az esti mogyorókrémevéstől, mert a magas cukortartalma az egekbe emeli a vércukorszintet, az pedig nem segít az elalvásban. (Egyébként sosem értettem, hogy a mogyoró­krém miért nem egyértelműen az édességek közé van bekategorizálva a fejekben, hiszen lényegében kenhető cukormasszáról van szó némi barna színezékkel. Csokoládét nem ad az ember reggelire a gyerekének, mogyorókrémes kalácsot viszont igen. Mi a különbség?)

De ez után a rövid kitérő után térjünk vissza a történethez, melyben, mint azt a kedves olvasó nyilván észrevette, én csúnyán át lettem ejtve, meg lettem vezetve, rá lettem szedve, fel lettem ültetve, csőbe lettem húzva, palira lettem véve. Röviden: be lettem csapva. 

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .