Titokzatosnak képzeltem, amint színes leplek örvénylenek körülötte, ahogyan gőzölgő üstje fölé hajol… Milyen ember lehet vajon az, aki hivatalból – mert ez a szakmája – nekifog egy kétszáz éves márka megújításának, amely ráadásul nemzeti kincs, hungarikum? Igazán ritka, hogy egy patinás cég kereskedelmi irányát, stratégiáját a háttérből ugyan, de annál inkább egy nő határozza meg. Márpedig Rádai Erzsébet fejlesztési menedzserként negyven év után most úgy megy nyugdíjba a Zwack Unicum Nyrt.-től, hogy örökül hagyja a – bátran kijelenthetjük – mindenki megelégedésére megújított hungaricumot, az Unicumot. 

Nincs színes leplekben, amikor először találkozunk irodájában, csinos, üde, közvetlen, és senki nem feltételezné, hogy negyven átdolgozott év után most készül nyugdíjba. Lendületét, kíváncsiságát bármely harmincas megirigyelhetné. Erzsi, látom rajta, nem is igazán érti, mire ez a felhajtás, megújítottam, hát igen, sikerült, lapozzunk, na és milyen az újságírópálya? Látom rajta, hogy kalandvágya töretlen. Sokkal inkább érdekli az, amit én csinálok, mint hogy magáról beszéljen – szerény és nyitott.

A pályakezdő üstkeverő

Alig vártam, hogy világot láthassak – meséli -, és lerí róla, hogy ez soha nem múló szenvedélye. A Kölcsey gimnáziumban érettségizett, a hetvenes évek elején, a biológia érdekelte, ráadásul a felvételire felkészítő tanárához hipp-hopp férjhez is ment, amint leérettségizett. – Fantasztikus figura volt az első férjem, sodort magával a lendülete, de nem igazán voltam felkészülve arra, amit a házasság jelent – így emlékszik rá.

A Kertészeti Egyetem tűnt jó választásnak, elvégzése után borásznak is mehetett volna, de városi lány lévén nem akart vidéken élni. Így kezdett a likőriparban dolgozni. Az angyalföldi gyárban volt szükség szakemberre, vigyázat, mélyvíz! Friss diplomásként, művezetőként irányított meglett férfiakat. Szeszgyárban vagyunk, ne feledjük: nem volt szokatlan, hogy a kartársak végigitták a napot, majd műszak után átfáradtak a kocsmába… Akkoriban szó sem volt még önálló fejlesztésről, az állami szeszipar feladata a tömegtermelés volt, a „Fekete címkés cseresznye, a Barna címkés barack”, hogy csak a nagy klasszikusokat említsük.

Az Unicum hiánycikk volt. Hamar megszületett Erzsi nagylánya, Amál, és amikor oviba ment, Erzsi már nem a termelőüzembe, hanem a központi laborba tért vissza dolgozni: ekkor bízták rá az italfejlesztést.

Alkalma nyílt rá, hogy megismerje a szakma nagy „öregjeit. Sokat tanult például a legendás „likőriparos” Kupai Sanyi bácsitól: többek között minden évben manufakturálisan, kézzel készítették az úgynevezett „kormánykonyakot” repi-célokra.

Egyik első megbízása egy keserűlikőr megalkotása volt, „Legyen olyan, mint a Campari!” – hiszen azt sem lehetett kapni hazánkban. Erzsi addig kísérletezett, míg létre nem hozta a Budapest bittert, amelynek a színe is gyönyörű narancsos-piros árnyalatban játszott. A beszerzési osztály vezetője keresett üveget hozzá, de csak zöldet kapott… Épp az ital színe nem érvényesült. A címkéjére a Halászbástya került, sajnos ferdén, mert a fotósnak így sikerült lekapnia a folyton izgő-mozgó épületet… Akkoriban így mentek a dolgok, meséli Erzsi nevetve.

Világjárás szenvedélyesen

A hirtelen felindulásból kötött házasságból nyolc év után szállt ki. Az élet összehozta egy orvossal, aki sokat élt külföldön, világlátott ember. Gyorsan egybekeltek, és elindultak Nigériába 1986-ban. Kisebbik lánya, Réka az afrikai országban született egy kis magánkórházban, ő volt az első fehér gyermek, aki ott jött világra. – Olyan lazán kezelték, hogy a doki be sem öltözött, talpig farmerben vezette le a szülést – meséli Erzsi. – Ott hallottam először, hogy a terhességnél, szülésnél természetesebb állapot nincs is… Az utcánkban több patika volt, az egyikben mindig néztem a madame-ot, ahogy ott ül várandósan. Aztán egy délelőtt beszaladtam hozzá, meglepetten láttam, nincs sehol. Ó, mondták a többiek, csak elment szülni, kettőre itt lesz. És tényleg visszaért kettőre, de már a hátára kötött gyerekkel… A szülésem után a kislányomat pár percre a kórteremben hagytam, míg kimentem a mosdóba. Megyek vissza, hát a gyerekem egy nagy fekete asszony kezében rúgkapál, a nő, látom, könyékig nyúl a torkába. Te szent ég, mit művel, gondoltam, de rögtön megnyugtatott, hogy csak kiszed a torkából valamit, ami nem oda való, ne aggódjak… A dzsudzsuk, a gyógyító füvesasszonyok és füvesemberek nagy tiszteletnek örvendenek Afrikában ma is. Ők tudják, milyen gyógynövényhez, gyökérhez kell nyúlni, ha baj van. Nem is ijedtem meg, és hát ettől vagy mástól, de tény, hogy Rékának gyönyörű az énekhangja.

Fűszerek a boszorkánykonyhában – a titkos hozzávalók persze titkosak is maradtak