– Tati, én más vagyok, mint ti – jött oda hozzám nemrég szipogva a kilencéves Berni lányom.
– És ez miért van, drágám? – kérdeztem vissza kedvesen.
– Mert én olyan érzékeny vagyok. Ti meg… nem.
Több évtizeddel ezelőtti, romantikus kapcsolataimban mondták nekem utoljára ilyen kendőzetlenül, hogy tulajdonképpen egy érzéketlen tuskó vagyok. És az igazat megvallva, azt hittem, hogy azóta nagyon sokat fejlődtem. Egyből eszembe jutott G. K. Chesterton bölcsessége, hogy női mércével mérve minden férfi önző szörnyeteg, és férfimércével mérve minden nő az őrület határáig érzékeny. (Az angol író szerint ez előbb vagy utóbb, de mindenképpen ki fog derülni mindkét fél számára, ezért ha egyben akarjuk tartani férfit és nőt a házasságban, akkor még olyankor kell összekovácsolni őket, amikor vörösen izzanak – azaz őrülten szerelmesek –, mert két kihűlt vasdarabot hiába is nyomkod össze az ember, azok nem fognak együtt maradni.) Szóval lehet, hogy Berni már most ráérzett az emberi nem egyik legnagyobb misztériumára, amitől férfi és nő örök talány marad egymás számára, és így örök meglepetés és izgalom forrása is egyben.
Persze lehet, hogy Berni nem azért engedi meg magának, hogy többet sírjon, mert „nő”, hanem mert még kisgyerek. Az ember földfelszíni élete egyből sírással kezdődik, és ez a jó, mert ha nem, akkor nagyon nagy baj van. Azt szokták mondani, hogy ez a reflex szükséges ahhoz, hogy életében akkor először megteljen az újszülött tüdeje levegővel. (Szerintem ez egy túl mechanisztikus magyarázat, meg vagyok róla győződve, hogy az újszülött valójában az anyaméh melegét és biztonságát siratja.) És innentől kezdve az egész gyerekkort végigkíséri a sírás. Legfőképpen azért, mert a vágyak nem kerülhetnek azonnal kiélésre, ott van ugyanis két alak, akik ezt megakadályozzák: a szülők. Vannak szülők, akik nem akarják frusztrálni a gyerekeiket, ezért a korlátozás nélküli nevelés híveivé szegődnek. Ám valójában ők is korlátozzák a gyerekeiket, csak esetleg máshol húzzák meg a határokat. A gyerek viszont el fog menni a határokig, ahol meg kell őt állítani, egyébként, mondjuk, kárt tesz magában. Az eredmény tehát ugyanaz. (A személyes tapasztalatom az, hogy a legengedékenyebb szülők gyerekei egy cseppet sem sírnak kevesebbet, mint a szigorúbb szülőkéi, artikulálatlanul ordítani viszont sokkal többet ordítanak.)
