Julianna Margulies: „Ne a narratíva szerint éljünk, amit mások kényszerítenek ránk”

Egyszerű, fehér ing, kevés smink, fülig érő mosoly, vidám szempár. A képernyőn egy magabiztos, kiegyensúlyozott nő, annak a Julianna Marguliesnek a tükre, akit a nemrég megjelent memoárjából ismertem meg. A Vészhelyzet, A férjem védelmében Primetime Emmy- és Golden Globe-díjas sztárja hosszú, kaptatókkal teli utat járt be nemcsak a szakmai sikerig, hanem a kiteljesedett, önazonos életig. Julianna a beszélgetésre New York-i otthonából jelentkezik be, de sugárzó személyiségének a minket elválasztó óceán sem szab határt.

A könyvedből kiderül, hogy nem volt egyszerű gyerekkorod. A szüleid korán elváltak, édesanyáddal és a nővéreiddel rengeteget költöztetek, sokszor nélkülöztetek, te mégsem panaszkodtál soha. Nem véletlenül ragadt rád a Sunshine Girl becenév, amely a könyved címe is (magyarul a Napsugárlány címmel jelent meg a Partvonal Kiadónál – a szerk.). Valóban képes voltál a nehézségek közepette is derűsen szemlélni a világot, vagy inkább egy szerepet vállaltál magadra?

Sokszor voltam szomorú és zaklatott, főleg akkor, amikor az apám távol élt tőlünk, az anyám pedig átvonszolt bennünket a fél világon, de a Sunshine Girl becenév a legkisebb lányként arra kötelezett, hogy mindenkit boldoggá tegyek a családban, és ne okozzak senkinek problémát. A középső nővérem volt a melankolikus közülünk, aki mindannyiunknál többet szenvedett. A legidősebb testvérem nem hallgatott senkire, mindig a saját feje után ment. Mindegyikünk a tőle elvárt szerep szerint élt.

Hosszú időbe telt, mire ki tudtál törni a skatulyából, de a pozitív életszemléleted megmaradt, és sok nehézségen átsegített.

Én egy olyan életszemlélettel születtem, aminek hála a poharat mindig félig telinek láttam. Sosem jutott eszembe, hogy bármire is képtelen lennék. Gyerekként számomra ez teljesen természetes viszonyulás volt, ami később még inkább meghatározta az életemet, de csak felnőttként jöttem rá, hogy többé nem kell szerepet játszanom ahhoz, hogy önmagam legyek. A könyvben sok szó esik arról, milyen fontos, hogy megtaláljuk önmagunkat, és ne a narratíva szerint éljünk, amit mások kényszerítettek ránk. Nagyon felszabadító, amikor végre letérsz az útról, amiről azt hitted, hogy járnod kell.

Mikor jöttél rá arra, hogy miközben mindenkinek megpróbálsz a kedvében járni, éppen te maradsz boldogtalan?

Az agyam hátsó szegletében mindvégig ott mocorgott a tízéves párkapcsolatom alatt, amiről a könyvben is írok. Mialatt a Vészhelyzetben dolgoztam, szakmailag tökéletesen kiteljesedettnek éreztem magam, de amikor a nap végén hazaértem, sírva fakadtam. A magánéletemet tekintve homokba dugtam a fejem, és reméltem, hogy valamilyen csoda folytán megoldódnak a problémáim. Képtelen voltam a kezembe venni az irányítást, túlzottan féltem a változástól, és nem vettem észre, hogy miközben attól tartok, hogy megbántok egy másik embert, valójában önmagamat bántom. Persze az a másik félnek sem jó, ha örökké a mártírt játsszuk. Azért sem írtam le az akkori barátom nevét, mert a történetnek nem az volt a célja, hogy pálcát törjek felette, hanem az, hogy feltegyem a kérdést, ki voltam én akkor, amikor hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam az elkeseredettség ahelyett, hogy beengedtem volna az életembe a szakmai sikerem örömét. Jó öt évembe telt, hogy kilábaljak abból a kapcsolatból, harminchárom éves korom körül kezdtem magamra találni.

A munkádban is olyan nagy elvárásokat támasztottál magad felé, mint a magánéletedben?

Amikor játszom, olyan, mintha valami átvenné felettem az irányítást, szinte nem is gondolkodom azon, amit csinálok. Egy másik ember bőrébe bújni olyan nagyfokú szabadságot jelent számomra, hogy olyankor nem érdekel, ki mit gondol rólam, egyedül a pillanatra koncentrálok. Azt hiszem, inkább a felkészülés tekintetében vagyok maximalista. Például meg szoktam írni a karakterek háttértörténetét, mert az adott szerepről sokszor csak annyi információnk van, amennyit a forgatókönyvben olvasunk róla. Carol Hathaway esetében mindössze annyit tudtam, hogy ő egy orosz származású, egyedülálló anyuka. Semmi egyebet.

Ha már Hathaway nővért említetted, kíváncsi vagyok, hogyan érezted magad, miután megkaptad életed első nagyobb televíziós szerepét a Vészhelyzetben.

Az első évad forgatása alatt még nem realizálódott bennem, hogy mibe csöppentem, hiszen az első évben még senki sem tudta, hogy vajon sikeres lesz-e a sorozat, vagy sem, de felejthetetlen élmény volt, amikor először hajtottam be a kis bérautómmal a Warner Bros. stúdió területére, és beálltam a saját parkolóhelyemre. Amikor kiszálltam a kocsiból, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy senki sem fog elzavarni onnan, mondván, semmi keresnivalóm ott. Abban a pillanatban értettem meg, hogy kenyérkereső színésszé váltam. Minden színésznek, aki azelőtt pincérként, bartenderként dolgozott, borzalmas meghallgatásokra járt és sokat küszködött, hatalmas előrelépés, hogy nem jelent gondot bevásárolni vagy kifizetni a lakás bérleti díját, hogy nem kell szorongani. A karrieremben egy olyan szintre jutottam, amiről azt hittem, sosem fogom elérni.

Galéria | 2 kép

Julianna Margulies: „Ne a narratíva szerint éljünk, amit mások kényszerítenek ránk”

Julianna Margulies: „Ne a narratíva szerint éljünk, amit mások kényszerítenek ránk”

Fotó megosztása:
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .