„Gyere, polos, nem fog fájni, csak lecsapunk, aztán szépen lehet továbbállni” – énekelték családtagjaim, apa és lánya, a fényben úszó szobában. Megejtően szép improvizáció, értékeltem is volna, ha nem lett volna este tizenegy óra, a műszakom vége, másnap suli, munka, fél hetes kelés… Kissé idegesen léptem a szobába.

– Ti mit csináltok itt? Alvás van! – így az anyai vasszigor.

– De anya, van egy poloska a szobában – szólt a nagylányom ártatlan képpel.

– Miért nem csapjátok le?

– Nem tudjuk, hol van – így a férjem.

– A fényre megy, már mondtam – feleltem. Fél percbe sem telt, megjelent a szóban forgó félelmetes, félcentis szörny, és hopp!

– Elkaptam – szóltam diadalittasan. – Jóccakát!

Szerintem járt volna nekem a taps, de megelégedtem azzal, hogy a nagylányom aludni tért. De láttam már ennél is durvábbat: egyszer Betti barátnőm azon ügyködött, hogy végre elaludjon mindhárom gyermeke. Az egyiküket épp egy szúnyog kínozta – anya, gyere, kiabálta sírós hangon. Betti nyolc hónapos terhesen egy másodpercen belül, mint a villám, felemelkedett, a levegőbe markolt, és a véres szúnyogplecsnit ámuló fia szeme elé tárta: tessék, most már alhatsz. „Na látod, így hitetjük el a gyerekekkel, hogy anya mindent meg tud oldani” – mondta a barátnőm.

Azóta eltelt bő tíz év, és Betti olyan helyzeteket oldott meg négy gyerekkel, hogy Batman vagy Pókember is sírva adná vissza az iparengedélyét. Pedig a férjével elosztják a feladatokat, de a férfira marad a pénzkeresés napi közel tízórás munkája, Bettié pedig a gyerekgondozás, -nevelés, a család egyben tartása, a logisztika megszervezése, a gyerekek fizikai, mentális egészségének biztosítása… A tennivalók listája végtelen.

Kőbe vésett női-férfi feladatok?

Nem kell hozzá négy gyermek, elég egy vagy kettő is – mi két lányt nevelünk a férjemmel. Érkezésük előtt éveken át együtt éltünk, magától értetődően ment a munkamegosztás: ha megéheztünk, valamelyikünk főzött, ha valakinek elege lett a rendetlenségből, elpakolt. Ám mivel jó sok szociológiát tanultunk az egyetemen, tudtuk, hogy a hozott mintánk hatni fog ránk – amelyikben felnőttünk, és amelyik a legtöbb családban uralkodó: a nő dolga a gyerekek ellátása, a férfi pedig keressen sok pénzt. A férjemmel meg is beszéltük, mi közösen vállalunk majd minden feladatot. (Bár gyereket szülni én fogok.) Így jól kicselezzük majd a szociológiát, amely állítja, akármilyen iskolázottak és elszántak a párok, az első gyerek érkezése után helyükre kattanhatnak az évezredes szerepek: apa vadászni mamut, anya őrizni tűzhely… Míg pici baba volt az első lányom, ha elmentem otthonról, kilométeres listát írtam a férjemnek, sőt el is mondtam neki, hogy így, meg úgy, de almalében oldja fel a vitamint, de ne ültesse a gyereket a mesecsatorna elé – rém idegesítő lehettem. Pedig igenis bíztam benne, de… úgy éreztem, csak én tudok mindent jól megoldani. De a gyermek szoptatásán kívül mindenre képes, nem csupán ő, minden férfi. Mégis nehéz volt elengedni ezt a mindenhatóságot. A barátnőim körében, pláne míg kicsik voltak a gyerekeink, ez volt a leggyakoribb téma: ki hogyan küzd meg saját magával, a háztartással, a munkamegosztással – az egyikünk kényszeresen főzött mindennap frisset, a másikunk úgy érezte, muszáj naponta porszívóznia, mert rend a lelke, a harmadik mindent kivasalt. Pedig Vekerdi tanár úr megmondta, vasalni tilos, viszont kötelező saját magunkat tölteni. Gyakran éreztük, hogy minden teher rajtunk… De a nagyját elengedni sem tudtuk.

Az igazi lehetetlen küldetés

Úgy tűnik, hazánkban az anyatejjel szívják magukba a nők a gondolatot – a felmérések is ezt támasztják alá –: az ő dolguk a gyerekek, a háztartás ellátása. A nyomás hatalmas, erre ráerősít a hivatalos retorika – szüljetek, nők! – és a közösségi oldalak. Elég csak kinyitnunk egy hírfolyamot: csodás, gyermekeket szórakoztató élményekkel, fantasztikus teljesítményekkel – kitűnő lett, megnyerte, felvették… – vagy épp ínycsiklandó kajákkal – „húsz perc alatt összedobtam” – szembesülhetünk. A külső elvárás találkozik a belső igénnyel, sőt, ez részben identitásunk alapja: elvárjuk magunktól, hogy a legjobbak legyünk, erőnkön felül is. A kétkeresős családmodell elterjedésével – ez nem önmegvalósítás, hanem szükségszerűség – a nők munkaerőként is a maximumot várják el maguktól, és a munkaadók is tőlünk. Ez a lehetetlen küldetés receptje. Kutatások szerint a családi munkamegosztás globálisan picit igazságosabb lett, de maradt a hagyományos: a nők jóval több házimunkát végeznek. Sőt: az „intenzív anyaságot” már definiálja a tudomány, azt a rengeteg – fizetetlen – érzelmi, mentális és fizikai munkát, melyet alapvetően a nők vállalnak a gyerekek fejlődéséért. Azért is, mert kényszerét érzik ellensúlyozni, hogy pénzkereső munkájuk miatt többet vannak távol a gyerekeiktől. Mindez a pandémia hatására fokozódott – a karantén időszakában a nők végezték az otthoni munka oroszlánrészét (lásd keretes írásunkat).

Nő is, férfi is megoldhat mindent

Bár a hagyományos női-férfi munkamegosztás domináns hazánkban, a tudomány nem ismer olyat, hogy női készségek, férfikészségek. A kompetenciák, az, hogy mihez értünk, tanulhatók és családon belül is alakíthatók. Tatár Szilvia hagyományos családból érkezett, ahol „az apám azon is kiborult, ha a sótartóban durva szemű volt a só… szerencsére a szüleim elváltak.” Mikor huszonhárom évesen hozzáment a férjéhez, folytatta a tradíciót. Szilvi örökmozgó, régen könyvelő munkája mellett nordic walkingot oktatott, ma sportrehabilitációs tréner, fut, masszíroz, ráadásul úgy süt meg főz, hogy bármelyik gasztromágus megirigyelhetné… Ezt a csúcsteljesítményt három gyerek mellett is hozta, míg ki nem merült. Hiába kérte a férjét, majd kamaszodó gyerekeit, hogy szálljanak be az otthoni munkába. „A sokadik elhatározásom után – meséli –, miszerint jobb, ha elválok, mert eggyel kevesebb gyereket kell pátyolgatnom, felismertem, hogy meg kell mondanom, mit és hogyan szeretnék, addig csak veszekedünk. A férjem is rájött, hogy a gyerekek nem azért nem csinálnak semmit otthon, mert én – ugye, ki más, hiszen ezt is az anyák dolgának tartjuk – nem tanítom nekik, hanem mert azt látják, hogy anya meggebed a házimunkában, egyedül. Amint a férjem végre együtt gályázott velem, a gyerekek is beszálltak. Rájöttek, hogy ők is képesek mindenre. Én magam is arra, hogy ne vállaljam túl magam, mártírként. Ma már mindenki dolgozik az önismeretén, és a férjemmel jövőre lesz az ezüstlakodalmunk.”