Vámos Miklós kérdése:
VM, érzékeled-e, hogy jelentősen csökkent a tolerancia ebben a hazában?
Vámos Miklós válasza:
Csak az nem érzékeli, aki nem teszi ki a lábát hazulról. Ami rám nagy százalékban igaz. Bizonyos mértékig elment a kedvem attól, hogy érintkezzem másokkal. Annyi sérelem ér az emberi viszonylatokban, hogy visszahúzódom csigaházamba. Természetesen a családi életben is adódhat feszültség, de azokat azért könnyebb föloldani – többnyire.
Foglalkozásommal együtt jár, hogy időnként interjút kell adnom. Igyekszem barátságos kávéházakat választani helyszínül, ahol a pincérek már ismernek. Régebben, ha látták a hang- vagy képfelvevőt, nem jöttek oda az asztalhoz, hogy ne zavarjanak, esetleg mozdulattal kérdezték, szeretnénk-e rendelni. Újabban ez a tapintat elmúlt, határozottan belelépnek a mondatok közepébe. Nem tudom, minek köszönhető ez a változás.
Az is meglep, hogy mennyire arrogánsak az emberek, olykor ok nélkül. Nemrég egy bizonyos ház hatodik emeletén akart lefényképezni a fotós, hosszabb interjúhoz, amely már elkészült. Beállítgatta a kamerát, a fényvisszaverő fóliát, amikor nyílt az ajtó, középkorú nő lesett ki, majd köszönés helyett ránk förmedt: Itt tilos fényképezni! Csodálkoztam, mert ez már nem az első eset volt, hogy ott fotóztak (az a lépcsőház szerepelt a Dunapest címlapján). Ugyan miért? – kérdeztem. Mert engedélyt kell kérni! – így ő, töretlen határozottsággal. Kitől? – kérdeztem én, erre már nem válaszolt. Azt hiszem, akkor fölismert. Eggyel halkabban és kevésbé mérgesen mondta: Engem különben nem zavar.
Belém szorultak az érveim. Kérem szépen, ha nem zavarja, minek avatkozik bele? Mellesleg van lakásom a házban, a lépcsőház pedig osztatlan közös tulajdon, tehát engedélyt adni ugyanannyi jogom van, mint bárki másnak. Mégis, inkább hallgattam. Sajnos a fejem vörössé vált, mint a paradicsom. Sebaj, majd a fotós javítja az árnyalatot, gondoltam. Már izzadtam is az elfojtott dühtől. Hm, miért az agresszió áldozata jön zavarba az agresszor helyett?
Annak idején a jogi karon kriminalisztikát is tanítottak nekünk. Bejött egy közlekedési ügyekre specializálódott rendőrtiszt. Elmesélt egy karambolt, ő akkor érkezett oda a szolgálati kocsijával, amikor a két autóvezető hosszabb ideje vitatkozott már, nem tudtak megegyezni, üvöltöztek, s hajszálnyira voltak a tettlegességtől, egyikük torkaszakadtából ordított, a másik bokszolópózba ugrott. Mit gondolnak, jogász urak, melyiküknek volt igaza? Csoporttársaim föltettek okos vagy érdekes kérdéseket, kijelentve, hogy a körülmények ismerete nélkül ez nem eldönthető. A rendőrtiszt mosolygott: Igazuk van, de tapasztalataim szerint majdnem mindig annak van igaza, amelyik kiabál.
Nem értettük. Én például fordítva tippeltem volna. A rendőrtiszt kifejtette, hogy rendszerint az a fél izgatottabb, akinek több a vesztenivalója, következésképpen aki nem hibázott, annak nyomósabb az oka aggódni, kétségbeesni, rikácsolni, mert ha nincs szerencséje, aligha tudja bebizonyítani az igazát. A másik, aki szabályt szegett vagy elszúrt valamit, nem járhat rosszabbul, mint ami a tényvalóság, idegeskedésre tehát kevésbé erős a motívuma. Megfontolandó fölismerés ez. Alkalmazható-e nemzetközi viszályokra is? Nem hinném. Hitler szünet nélkül ordított. Sztálin ellenben higgadtan beszélt. Az ő helyzetükben persze nem az igazság számított, a hatalom mindent átalakít. Amúgy akik látták beszélni Hitlert (például a drága Szabó Magda), azt mesélték, hogy csak a szája üvöltött, a szeme hűvös maradt.
Újabb terület a család, a párkapcsolat, a szülő–gyerek és a tanár–diák viszony. Annak van-e nagyobb eséllyel igaza, aki ordít? Valószínűleg e vonatkozásokban sem. Nyilván magamból indulok ki, s minthogy általában a többieknél halkabban beszélek, nem szívesen ismerném el, hogy ez eleve megfoszt attól, hogy bármely vitában vagy konfliktusban nekem adjanak igazat.
