Szülői pályafutásom során megfigyeltem, hogy a gyerekeink sokkal inkább szigorú kategóriákban gondolkodnak, mint én vagy a feleségem. Számunkra például ugyanaz a dolog lehet erre is jó meg arra is jó, ilyen is meg olyan is, míg a gyerekeink, legalábbis kisebb korukban mindenképp, eléggé feketén-fehéren látták/ják a világot. Ez néha vicces, elvétve hasznos, de a legtöbbször bosszantó. Hadd világítsam ezt meg egy példával.

Berninek nemrég kakaót készítettem, és benne hagytam a bögréjében a kiskanalat, hogy azzal kavargassa a leülepedő kakaómasszát. Az ital mellé lekváros kenyeret kért, jó gazdagon megpakolva lekvárral, ahogy én szeretem. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a feleségem folyós lekvárja természetesen lefolyt a kenyérről, és összegyűlt Berni tálkája alján. Azt mondtam neki, hogy kanalazza ki a kiskanállal, ami a bögréjében van. De Berni azt mondta, hogy nem.

– Miért nem? – kérdeztem.

– De Tati, hát nem látod? Ez lekvár, ez meg kakaó!

– Igen, de mindkettő ugyanoda megy! A szádon keresztül a gyomrodba!

– Nem baj… Akkor sem…

Tudtam, hogy ezzel a vitának vége, és képtelen leszek meggyőzni, hogy a kakaóban lévő kiskanál tökéletesen alkalmas a lekvár bekanalazására, nem kell azért elővenni egy újabbat. Bevallom, a tehetetlenségérzés miatt ilyenkor elkap az indulat, amivel – általában – önmagam ellen fordulok.

– Mindjárt elsírom magam – mondtam.

– Tati, a férfiak nem sírnak…

– Miért gondolod azt, hogy a férfiak nem sírnak? – kérdeztem meglepődve.

– Csak olyankor, ha meghal a feleségük vagy a gyerekük… vagy az anyukájuk.

Hogy bebizonyítsam neki, hogy a férfiak máskor is tudnak sírni, elővettem a zsebkendőmet, és belezokogtam.

– Ez műsírás – mondta egykedvűen Berni. – De te nyugodtan sírhatsz, mert te már nem vagy férfi, te öreg Tati vagy.