– Tati, mondok neked egy viccet – jött oda hozzám a minap Berni lányom.

– Hallgatlak, édesem.

– Szóval, az úgy van, hogy emberek ülnek egy körben, és mindegyik mögött ott van egy kaktusz.

Vizuális típus vagyok, ezért a lelki szemeim előtt meg is jelent egy kör, ahol emberek ülnek törökülésben, és mindegyik mögött ott egy nagy kaktusz, amilyenek a sivatagokban szoktak lenni.

– Vigyázz, kak-t-ússz! Kiált fel az egyik, mire a többiek felpattannak és beugranak a tóba… Azt lehet, hogy még nem mondtam, hogy a kör, amiben ülnek, annak a közepén van egy tó.

– Ezt még tényleg nem mondtad. És mekkora volt ez a kaktusz az emberek háta mögött?

– Kicsi, és az rakta oda titokban, aki felkiáltott, hogy „Vigyázz, kak-t-ússz!ˮ, hogy becsaphassa őket. Érted?

– Igen. Nagyon jó vicc. Hol olvastad?

– Sehol, én találtam ki.

– Nahát, nem gondoltam volna…

Berni az utóbbi időben rákapott a viccmesélésre. Szerintem a humor az ember mentális képességei közül az egyik legmagasabb rendű. A humor például úgy tud megoldást kínálni konfliktusos helyzetekre, hogy közben senki nem érzi azt, hogy alulmaradt volna. Ha az ember nevet, akkor közben nem tudja vicsorítani a fogát. A humorhoz persze minden esetben kell önirónia, azaz képesség, hogy az ember tudjon és hajlandó is legyen önmagán nevetni. Aki ugyanis mindig véresen komolyan veszi önmagát, az semmit sem talál viccesnek az életben. A humorérzék összefügg az örömre való képességgel is, valamint a reménnyel, hogy bármilyen helyzetből van kiút, bármilyen helyzetnek lehet más olvasata. Szóval nagyon örülök, hogy Berni ilyen komoly érdeklődést mutat a viccek iránt, és az utóbbi időben kedvenc időtöltésünkké vált, hogy vicceket mesélünk egymásnak. A következő viccet is tőle hallottam.