Bianka negyvenes nő, aki annak ellenére szorong folyamatosan, hogy sikeres a munkahelyén, és a párkapcsolata is jónak mondható.
– Az a baj – érti? -, hogy képtelen vagyok a nyugalomra. Állandóan jár az agyam. És persze megállás nélkül szorongok valamin.
– Általában min?
– Általában? Mindenen. Hogy elégedettek-e a főnökeim, vagy én leszek az első, akit majd kiraknak. Hogy a kapcsolatom tényleg olyan jó-e, vagy majd szépen elhagynak, mert nem vettem észre valamit. Hogy az, amit gondolnak rólam az emberek, igaz-e, vagy majd egyszer jól lebukom, hogy nem is vagyok olyan.
– Miért ennyire nehéz?
– Mert folyton ott motoszkál bennem, hogy gyerekkoromban miket mondott az anyám. Ja, és az apám is. Abban nem nagyon voltak jó dolgok. Bár nyilván csak jót akartak nekem, de mi van, ha igazuk volt? És én tényleg egy…
– Egy…?
– Szemfényvesztő vagyok. Aki ügyesen eladja magát mindenhol, de közben nem ért semmihez, nem is kedves, nem is okos, nem is érzékeny, nem is jó ember, nem is…
– Úgy tűnik, ezt vég nélkül tudná sorolni!
– Épp eleget hallgattam gyerekkoromban. Nem nagyon kaptam dicséretet. A szüleim nem olyanok. Dolgosak, nehéz életűek voltak, vagyis most is azok, mert még élnek. Csak épp nem kenyerük a szép szó. A feladat – mindig ez volt a jelszó. Végezd el rendesen a feladataidat! Nem számított, mennyire jól csináltam valamit, mindig találtak benne hibát. Vagyis inkább úgy mondom, sosem voltak elégedettek velem annyira, hogy azt mondják: Ügyes vagy, kislányom!
– Ehelyett mit mondtak?
– Hogy mit? Volt, hogy semmit. Ott álltam az ötösömmel előttük, vagy a kitakarított lakással, vagy a dicséret reményében megsütött sütivel, és semmi! Ha mégis szóltak, akkor megkérdezték, egyébként minden feladatommal készen vagyok-e. Egyszer kiborultam, és megkérdeztem anyámat, miért ilyen. És erre azt válaszolta, a dicséret olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Akkor sírni kezdtem, de csak annyit mondott, ne kényeskedjek, hanem csináljak mindent jobban.
Örökös kritika
Amikor valaki úgy nő fel, hogy a szülei – akiknek a legfontosabb feladatuk a szeretetteljes gondoskodás lenne – állandó érzelmi nyomás alá helyezik, megkérdőjelezve a képességeit, akkor önbizalomhiány és örök elégedetlenségérzés alakulhat ki benne.
Tudjuk, hogy az önbizalom egészen a korai életévektől fokozatosan fejlődik és alakul, először az anya-gyerek kapcsolatban, majd bővül az intézményes kapcsolatok – óvoda, iskola – és a rokonság érzelmi viszonyaiban. Életünk során nagyon sok olyan mondatot kapunk, ami dicséret arra vonatkozóan, milyen ügyesek voltunk, de kritika is érkezhet, ami valójában negatív értékítélet. Ha valakinek például szigorúak voltak a szülei, és úgy gondolták, „teher alatt nő a pálma”, vagyis a gyerek nevelését dorgálással és szabályok felállításával oldották meg, akkor nagy valószínűséggel olyan felnőttet látunk majd, aki nagyon törekszik arra, hogy jól csináljon dolgokat, de a saját magáról alkotott véleménye a „nem vagyok elég jó” érzés köré szerveződik majd.
Azok a szülők, akik nem képesek őszintén támogatni a gyereküket, valójában megfosztják őt attól, hogy megtapasztalja a sikeresség érzését. Van, aki úgy nő fel, hogy soha semmit „nem csinált jól”, mások pedig a „majdnem elrontott mindent, még szerencse, hogy a szülők beavatkoztak” családi nyomása alatt nevelkedtek.
