Panta rhei – írta fel mottóként a táblára Misi bácsi, a tanárunk az első fizikaórán. Minden folyik, a világon minden állandó mozgásban van. Mostanában valamiért újra és újra eszembe jut ez. Talán mert van valami megnyugtató abban, hogy – bármi történjék is – tudhatjuk: az anyag teszi a dolgát, az élet áramlik. Elektronok protonokkal kapcsolódnak össze, forrás közben buborékok képződnek, a lefolyóban az óramutató járásával ellentétes irányú sodrással folyik le a víz (legalábbis az északi féltekén). Petesejtek érnek meg, krókuszok bontanak szirmot, f betűk farkincái hurkolódnak szorosan fogott ceruzák hegyén.

És egyszer csak elkezdtem észrevenni a mozdulatlanságban is a mozgást. Az állandóságban a változást. A megmaradásban az erőfeszítést. Azt hiszem, a jóga miatt van. Amikor Csaba, az oktatónk először mondta: „Testsúlyunkat az egész talpunkon eloszlatjuk, nem görbítjük be a lábujjainkat, a jobb csípővel előre, a ballal hátrafelé törekszünk, a testünk mintha két üveglap közé simulna, felnyújtott karunkkal és ujjhegyeinkkel megpróbáljuk elérni az eget, lefelé nyújtott kézfejünket a lábszárunkhoz simítjuk, fejtetőnkkel kitoljuk a falat, szánk két sarkát a fülünk felé húzzuk” – remegő izmokkal akkor értettem meg, mennyi munka van például egy látszólag rezzenéstelen trikonászanában (háromszögpózban). Mégpedig nemcsak a póz létrehozásában, hanem a fenntartásában is. Sőt, leginkább abban.

Ez az, amit azóta is kutatok, figyelek az életben. Ma már értem, miért mondta az ismerősöm a huszonötödik házassági évfordulójuk kapcsán: „Tudod, milyen kőkemény munka van ebben? Mennyi küzdelem, mennyi kompromisszum, mennyi türelem?” Ma már észreveszem a tevőlegességet abban, aminek valójában csak a hiánya látványos, a megléte nem: az egészségben, a hűségben, a nyugalomban, a tisztaságban. A békében.