Néhány éve egy kerek születésnapra nagy bulit terveztem, eszem-iszommal és a kilencvenes évek slágereivel. Körülbelül húsz embert hívtam meg, egymást alig ismerő barátaimat életem különböző korszakaiból. Egy ponton valaki egyszer csak bedobta a melegházasság témáját, és az este meglepő fordulatot vett. Madonnát lehalkítottuk, a buli pedig átalakult vitaestté. Itt-ott felszikráztak a meggyőződésből fakadó indulatok, de végig sikerült moderált keretek között maradnunk. Eleinte kicsit fájt a szívem a szét nem táncolt cipellőkért, de aztán amikor másnap sorozatosan kaptam a visszajelzéseket arról, milyen jót beszélgettünk, elgondolkodtam. Ennyire ki vagyunk éhezve az értelmes gondolatcserére? Úgy tűnik, igen, a magán- és a közéletben is.
Biztonság
– Középiskolásként egy évet Los Angelesben töltöttem. Döbbenetes élmény volt számomra az a rengeteg disputa, amit szinte minden tárgyból folyamatosan szerveztek az iskolában. Ki volt a jobb elnök, és miért? Mit gondolunk az abortuszról vagy a halálbüntetésről? Hogyan lehetne megoldani a klímaválságot? Mindezt a vitakultúra szigorú, formális szabályainak betartása mellett. Engem, a poroszos magyar oktatásból érkező, jó tanuló, de szende jókislányt lenyűgözött társaim kiállása, öntudata, érvelési képessége. Mindez máig meghatározza, ahogyan a vitáról gondolkodom, és valószínűleg a pályaválasztásomra is hatással volt – meséli dr. Bombera Krisztina televíziós riporter, korábban számos vitaműsor vezetője, jogász.
Mint a fenti példák is illusztrálják, a valódi vitához biztonságos közeg kell.
– Ha az ember a törzsfőnökkel vagy a királlyal vállalt konfliktust, számíthatott rá, hogy a vereség a halállal, a kirekesztéssel egyenlő. Nem véletlen, hogy a vitát a demokrácia egyik sarokkövének tartjuk – mondja Boros Tamás politikai elemző, az Egyensúly Intézet nevű hazai agytröszt igazgatója. – A vita mint intézmény ott szökkenhet szárba, ahol a felek tisztában vannak azzal, hogy az esetleges alul maradás nem jár megsemmisüléssel, hanem akár egy új egyezség bölcsője is lehet – politikai nyelvre lefordítva, például koalíciós kormány képében.
Szakértőnk szerint azonban az utóbbi időben világszerte sok országban tapasztalható – jellemzően a politikailag nagyon megosztott társadalmakban –, hogy a közéleti vita kezd formálissá válni és a „törzsi háborúk” koreográfiáját felvenni: a cél már nem a másik meggyőzése vagy közös álláspont kialakítása, hanem az ellenfél földbe döngölése, még ha csak verbálisan is.
– Érdekes megfigyelni például a tévés viták dinamikáját. Tíz-tizenkét éve a politikai vitaműsorok vagy arról szóltak, hogy hasonló, vagy arról, hogy különböző gondolkodású emberek beszélgettek. Úgy tűnik, manapság előbbi már nem elég izgalmas, utóbbiban pedig a beszélgetés és a meggyőzés helyett a másik oldal legyőzése vált az egyetlen szemponttá. A vezetők egyre kevésbé vállalják azt, hogy egy vitában megmérettessenek a támogatóik előtt, mintha már nem mernék kitenni magukat annak a lehetőségnek, hogy a vita során megváltozzon a véleményük, és ennek mások is tanúi legyenek.
