Közel az osztrák határhoz, Bükön él egy asszony, aki a számokat, a betűket, de még a kimondott szavakat is színekben látja. Ez nem betegség, nem őrültség, hanem egy tulajdonság, neurológiai jelenség, úgy hívják, szinesztézia. Liszt Ferenc zeneszerző, Marilyn Monroe színésznő vagy a zenész, Jimi Hendrix is így, színesben látta a betűket. Állítólag minden huszonharmadik ember ilyen.

Ha a büki asszonynak azt a szót mondjuk, hogy nők, az hússzínben jelenik meg előtte. A férfi szó kékeszöldben, a gyermek pedig homokszínű. Búzás Tünde hatvanhárom éves, édesanyja túl van a nyolcvanon, de erről a furcsaságról sosem beszélt neki. Azt gondolta, ez ütődöttség.

Amikor Búzás Tünde kicsi volt, három év körüli, a világ rendje abból állt, hogy a szülei imádták egymást.

– Anyu szép volt, vörös hajú, zöld szemű, igéző, mint egy macska. A nagyanyám meg szépségversenyt nyert, vagyis második lett, mert a megyében az elsőség már foglalt volt. Óvodai szakfelügyelőként anyunak időnként találkoznia kellett hivatalos emberekkel. Apu féltékeny volt. Féltékenységében egyszer meg is ütötte. Anyám beadta a válókeresetet. Ekkor kerültem az anyai nagyszülőkhöz, s vette kezdetét életem legboldogabb öt éve. Imádtam, amikor nagyapa és nagymama este befeküdtek az ágyba, és megbeszélték, mennyi táp kell, mennyi trágya… Hallgattam őket, élveztem a duruzst, azt a mérhetetlen békességet. Néha itt, Bükön is érzek valami hasonlót. Nagykátán kiültünk az asszonyokkal Oldal Irén kispadjára, s aki elment előttünk, azt jól kibeszélték. Mint egy színházban, mint egy mesében: „Hó, ennek is fölakasztotta magát az ura. Hó, meg is érdemelte. Tündikém, gyere, egyél egy kis almát.” Nagyanyámék úgy gondolták, anyámat hagyni kell, hadd találja meg a szerencséjét, az új párját. Nyolcéves voltam, amikor visszakerültem anyámhoz, az új férjéhez, és született egy fiútestvérem.

A néma erdő

– Az volt az élet rendje, hogy apámmal ne találkozzunk. Simán eltelt harminc év vagy még több, és apu nem hiányzott. A nevelőapám szigorú, az érzelmeiről beszélni nemigen tudó katonatiszt volt, én pedig borzasztó egy kamasz, de a végén megszoktuk egymást. Amikor apámmal újból találkoztunk, már elmúltam negyven éves. Sopronba küldték, a szívszanatóriumba, ott feküdt a férjem is. Felismertem apámat. Nem vádaskodtunk. Nem voltam megbántódva, hogy évtizedekig nem keresett, és őt sem bántotta, hogy én sem. Apu meggyógyult, él, a férjem pedig meghalt, két éve.

Harangoznak. Az égen madárraj úszik el.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .