Két hete elmeséltem, hogy két évtizeddel ezelőtt miként tartotta meg a kilencedik hónapban járó feleségem a fejével a falból kiszakadt konyhai felsőpolc-rendszert. Éppen cipőt pucoltam az előszobában, amikor eszembe jutott ez az eset, mert a nappali felől kísértetiesen hasonló hangok hallatszottak, mint húsz éve, amikor minden bögrénk és poharunk összetört. Cipőt, kefét ledobva rohantam be a nappaliba, hogy megnézzem, mi történt. A nappaliba érve először a feleségem arcát vettem észre, pontosabban az arca helyén a két kezét, amivel eltakarta a szemét. Tőle kicsit jobbra állt a két lányunk mozdulatlanul, szemben a vitrines szekrénnyel, amelyben az üvegneműt – boros-, pezsgős-, koktélos-, pálinkáspoharak, kristálykiöntők, metszettüveg dekantálók, gyümölcsöstálak stb. – tartjuk, pontosabban tartottuk, mert a polc üresen tátongott. A vitrines szekrény hátsó fala egy tükör, ami varázslatosan megsokszorozza az üveg- és kristálypoharak csillogását. Most a nagy ürességben ebben pillantottam meg a két kislány földöntúli arckifejezését. Úgy néztek, mintha ufót láttak volna. A nappaliba érve nem is a padlót beborító üvegtörmelék látványa lepett meg, erre ugyanis az előzmények alapján számítottam. Hanem a néma csend, amiben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha akkor éppen arra szállt volna egy. A végtelen hosszúságúnak tűnő – bár valószínűleg csak két-három másodperces – csöndet én törtem meg:

– Egy tapodtad se mozduljatok, mindenki maradjon ott, ahol van! 

És erre, mintegy varázsütésre, azonnal kitört a sírás és a jajveszékelés.