Színház, film, szabadság... A Nők Lapja 2021/34. számának interjúja.

Élnek köztünk művészek, akik megvillantják tehetségük fényét, akár az üstökös, aztán egy ideig mintha kevesebbet látnánk őket. Aki emlékszik Torma Piroskára, a két vékonyka copfba font hajú, társai közül minden tekintetben kimagasló és kilógó, kajla kamaszt játszó lányra az Abigélből, az tudja kire és mire gondolok. Bánfalvy Ágnes volt a vendégem.

Mit csinált nyáron, mit vár az ősztől egy szabadúszó, kőszínházhoz nem kötődő magyar színésznő?

Pihen és dolgozik, mint a kőszínházas kollégái. Az előadásainkkal jártuk az országot, Győr, Szeged, Pécs, Miskolc, Páty – vagyis mindenfelé. Voltak önálló, beszélgetős estjeim is a fővárosban, vidéki művelődési házakban, és bevallom, meghatódtam, hogy az eredetileg egy – másfél órányi műsoridőn túl olykor még két órát beszélgettünk.

Az igaz, hogy a járvány kezdete óta nem élnek Budapesten?

Balatonföldvárra vonultunk vissza, és ott ragadtunk. A színészképzőmben online tanítás folyt, az alkotótársaink pedig jönnek hozzánk Földvárra, tervezzük a következő évad darabját. Készülünk, olvasunk, alakítjuk a dramaturgiát, kitaláljuk a díszletet, a jelmezeket. Az Abigél újragondolt változatát februárban mutatjuk be, Szurdi Miklós rendezésében, ami komoly fölkészülést igényel.

Milyen a vidéki lét?

Fantasztikus! Beilleszkedtünk, úgy érzem, elfogadott a közösség. A környezetemben élőktől sokat tanulok, tetszik, hogy ott szorosabbak az emberi kapcsolatok, úgy élnek, mint egy nagyon klassz család.

Tanul tőlük?

Persze. Toleranciát. Szeretetet. Felelősségérzetet. Szociális érzékenységet. Csodálatos, ahogy segítik egymást.

Vidéki házban tennivaló is akad bőven.

Megosztjuk. A férjem imád főzni, ha Olivér itt van, ő is tesz-vesz. Bejárónő nincs, de mindent elvégzünk, annak ellenére, hogy én lusta macska vagyok, aki nyitott a világra, de nehézkes, nem pattan ki reggel az ágyból, elmélkedik, gondolkodik, és a házimunkát nem szereti. A magunk ritmusában tesszük a dolgunkat, de fejlődés, hogy a füvet gyakran én nyírom.

Gyerekként is a saját ritmusát követte?

Azt hiszem, igen. A szüleink fantasztikus légkört teremtettek nekünk, a három lányuknak, és nagy szabadságot adtak. A dorgálás ismeretlen volt, még felnőtt koromban sem mondták soha: Ágikám, ezt nem kellett volna. Életük példájával neveltek és finoman irányítottak. Én például gyengéd anyai nyomásnak köszönhetően kötöttem ki az egészségügyi szakközépiskolában.

Valóban?

Sok az orvos a családban, felmenők, nővérem, sógorom, és hát anyu engem is annak szánt.

Hogy kerül a színművészetire, akit orvosnak szánnak?

A suliban verhetetlenül utánoztam a tanáraimat, osztálytársaimat. Ezért a lányok beneveztek egy szavalóversenyre, ahol megfordult a fejemben, jó lenne csatlakozni egy amatőr csoporthoz. Lakli, nyakigláb kamaszként odamentem Kovács István színművész úrhoz, és elmondtam, hogy színjátszó csoportot keresek. Ő ajánlotta a Vízivárosi Pinceszínházat. Onnan indultam, ott sokat tanultam, magabiztosan mozogtam a színpadon. Emlékszem, mentünk úgy vidékre, hogy a buszon tanultam a szöveget, és egy disznóól mellett öltöztem át. Máskor egy szerelmi jelenetnél beszólt a rendező, ne ábrándozzak sokáig, mert lekéssük a vonatot. Kaland volt! Az apró kultúrházakban tanultam meg érezni a közönséget, és a turnéknak, az olykor furcsa körülményeknek – kukorékolásnak, röfögésnek – köszönhetően azt, hogy engem semmi nem zökkenthet ki a szerepemből.

Az Abigél hozta az országos ismertséget. Sokan fölkarolták utána?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!