„Szeretni és szeretve lenni” – Címlapinterjú Egerszegi Krisztinával

Élsport, emlékek... A Nők Lapja 2021/33. számának cikke.

Tizennégy évesen lett először olimpiai bajnok, az ország Egérkéje, és sportkarrierje után a családban találta meg a boldogságot. Az olimpia nézőként is megdobogtatja a szívét, de ma már nem szívesen lenne élsportoló.   

Látom, te is hunyorogsz. Ezek szerint hajnalban nézted az olimpiát?

Most már azért csak módjával. Ha ott ragadok egy-egy verseny közvetítésénél, akkor végignézem, de nincs már meg bennem az az éhség, hogy valamelyik számot mindenképpen megnézzem. Reggelenként az éjszakai eredményekkel kezdem, átfutom, de már nem ragad úgy magával, mint a korábbi olimpiáknál. Huszonöt éve, hogy már abbahagytam az úszást, tehát immár többet töltöttem szárazföldön, mint medencében. Némileg kopik a varázs…

Maga a verseny sem tud magával ragadni?

Sok dolog megváltozott azóta… Egy kicsit kívülállónak is éreztem magam. Ma már van rajtgép, van speciális úszóruha… A sport lényege is megváltozott. Régebben egyértelműen az motivált bennünket, hogy szerettünk úszni, versenyezni, győzni, azóta legalább annyira fontosak az anyagi szempontok is, beleszól a politika, ott a folyton lebegtetett doppingkérdés… Megváltozott a világ. Én örülhetek, hogy nekem még egy korábbi rendszerben volt részem. Éppen kifogtam annak az utolsó időszakát.

És amikor már tart maga a verseny, éppen úgy magával tud ragadni?

Azt nem mondhatnám, hogy éppen úgy, de persze, hogy drukkolok. Mondom, nagyon kiestem már ebből a világból. Huszonkét éves koromban az a fajta élet megszűnt számomra, és elkezdődött egy egészen másfajta. Kisgyerekkorom óta tudtam, hogy én életem során feleség, családanya szeretnék lenni, és erre vettem az irányt. A sors maximálisan visszaigazolt, és így lett hiánytalanul boldog, teljes az életem. Tökéletesen kiegyensúlyozott életet élek ekként.

És hogyan gondolsz vissza arra, amikor az ország kedvence, a dédelgetett Egérke, a legnagyobb bajnok voltál? Furcsa belegondolni, hogy az is Te voltál?

Nem nosztalgiázom, nem sokat foglalkozom ezzel… Elfogadom, hogy az is én voltam, hogy annak is vége lett, mint annyi minden másnak a maga idejében. Én hiszek abban, hogy nem véletlenül születtünk, hogy nem véletlenül születtünk éppen akkor, éppen oda, és nem hiába vannak a feladataink, amelyekkel szembesülnünk kell. Hiszem, hogy nem véletlenül vittek le anyukámék úszni, nem véletlenül lett Miki bácsi az első edzőm (Kiss Miklós – szerk.), és így fokról-fokra alakult úgy a pályafutásom, majd záródott le, és kezdett egészen másról szólni az életem.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!