Szendvicsgenerációként utalunk azokra a középkorúakra, akik fizikailag, anyagilag és lelkileg is támogatják tanuló vagy önállóan megélni nem tudó felnőtt gyermekeiket, ugyanakkor fokozatosan egyre több energiát fordítanak idős szüleikre. Ezek az emberek olyanok, akár a szendvics közepére szorult húspogácsa, amit a két generációról való gondoskodás terhe nyom össze.
Noémi egy Pest környéki faluban lakik férjével és két felnőtt gyermekükkel. Azt mondja, a folyamatos készenlét és az állandó lelkiismeret-furdalás felemészti.
– Húsz évvel ezelőtt vettünk fel hitelt, hogy felépíthessük a házunkat. A szerződés aláírásakor idétlen vihogás jött ránk, hogy 48 évesek leszünk, amikor végre tényleg miénk lesz a ház, és mindent kifizetünk. Azzal biztattuk magunkat, hogy addigra a gyerekek dolgoznak, vagy egyetemre járnak valahol, mi pedig majd utazgatunk, szórakozunk. Idén lejárt a hitel törlesztése, ünnepeltünk is, de nem volt önfeledt az örömünk. Mi tizennyolc évesen kollégiumba költöztünk, majd családot alapítottunk, így számoltunk a saját gyerekeinkkel is. De más lett a világ. A lányunk 24 éves, idén diplomázik, egy éve a barátjával lakik albérletben. A tanulás mellett dolgozik, de ahhoz, hogy megéljen, támogatnunk kell, és ahogy az álláslehetőségeit elnézem, ez még eltart egy darabig. A fiunk 22 éves, nem kapott kollégiumi férőhelyet, itthon lakik. Az egyetem mellett nem fér bele az idejébe, hogy rendszeresen dolgozzon, és ha végez is, legalább három-négy év, mire el tudja magát tartani. A férjem szülei az ország másik végében laknak, amúgy jól bírják magukat, de most a járvány idején valahogy olyan elesettek lettek, sokkal jobban igénylik, hogy törődjünk velük. Én naponta hívom őket telefonon, meghallgatom az ügyes-bajos dolgaikat, a férjem pedig minden hétvégén leutazik hozzájuk, bevásárol nekik, besegít a kerti munkába. Apukám három évvel ezelőtt halt meg, akkor ideköltöztettük a szomszéd utcába anyukámat. Egyszerűbbnek tűnt innen a közelből gondoskodni róla, de itt nincsenek barátai, csak én vagyok a társasága. A munkám, a háztartás, a gyerekeim és a nagyszülők mellett semmi időm nincs magamra és a barátaimra. A pénzről ne is beszéljünk! Olyan jó lenne ennyi idősen végre nyugodtan költeni magunkra, beutazni a világot, de még mindig nagyon meg kell néznünk minden forintot, és lassan azt is ki kell találnunk, hogyan tudjuk támogatni a gyerekeinket, hogy legalább egy kis lakás kezdőrészletét ki tudják fizetni.
A nagy meg a nukleáris
A szendvicsgeneráció viszonylag új fogalom, hiszen még néhány évtizeddel ezelőtt is természetes volt, hogy együtt éltek nagyszülők, szülők, gyerekek. Regős Judit családi tanácsadó azt mondja, a 20. század második felében született meg a nukleáris család kifejezés, előtte a „család” alatt a több generációt magában foglaló nagycsaládot értették.
